Trónok harca magyar módra: rejtélyes halálesetek a magyar középkorban
2020. április 18. 10:04 Kanyó Ferenc
Király a trón alatt
Bárhogy is történt Imre halála, utóbb Vazul leszármazottai ültek a magyar trónra, ám ők sem úszták meg rejtélyes halálesetek nélkül. A legidősebb fivérnek, Leventének a haláláról nem tudunk semmi biztosat, csak azt, hogy pogányként nem foglalta el a trónt, és a visszatérése után váratlanul meghalt. A magyar krónikáshagyomány szinte kárörvendően emlékezik meg a haláláról, arra figyelmeztetve az olvasóit, hogy ha belőle lett volna a király, Magyarország egészen biztosan ismét pogánnyá válik.
Így I. András (1046–1060) lett az új uralkodó. Egy ideig békében kormányozott a testvérével, I. Bélával (1060–1063) együtt, ám később összekülönböztek a trónöröklés kérdésében. Az öccse ellen vívott csatája során az agyvérzése miatt amúgy is félig lebénult uralkodó súlyos sérüléseket szenvedett, amikor lovak és szekerek gázoltak át rajta.
András fogságba esett, majd Zircben őrizték, ahol a Képes Krónika fogalmazása szerint „gondatlanul tartották”. Hogy ez pontosan mit takar, nem tudjuk. Aligha kétséges, hogy a győztes Bélának nem állt érdekében a bátyja túlélése, de a sérült és beteg uralkodó vélhetően magától is rövid időn belül elhunyt volna.
Vazul harmadik fiának a sorsa is hasonlóképpen rejtélyes véget ért, 1063-ban Dömösön úgymond a fejére omlott a trón. Mindez akkor történt, amikor már javában zajlottak az előkészületek a közelgő német–magyar háborúra. A király sérülése nem jött rosszul az ellenpártnak, akik Salamont, András fiát látták volna szívesen a trónon, és isteni jelnek vélhették Béla balesetét. (Éppen ezért sosem ült el az a gyanú, hogy „rásegítettek” a balesetre, bár a kortárs forrásokban ennek nem maradt semmi nyoma). A sors fintora, hogy Béla halála némileg emlékeztetett a bátyjáéra: súlyos sérülten próbálta felvenni a küzdelmet a támadó császári sereggel, de sikertelenül. Sebeibe útközben halt bele.
„Agyvelejének jó részét kiszívta”
Könyves Kálmán királyról (1095–1116) a magyar krónikák nem éppen pozitív képet hagyományoztak ránk, szőrösnek, vaksinak, kancsalnak, sántának és púposnak írták le. Azt már kevesebben tudják, hogy Kálmánnak nemcsak a külsejét torzították el a krónikaszerzők, hanem a halálában is az isteni igazságszolgáltatást keresték.
„A király súlyos betegségbe esett, s volt egy Draco nevű olasz orvosa, akiben roppant bizakodott. Ez tapaszt rakott a király fülére, akit fejfájás gyötört, és a tapasz fülének járatain át agyvelejének jó részét kiszívta.” A Képes Krónika ezt követően meséli el ismét Álmos herceg és a későbbi Vak Béla király (1131–1141) megvakíttatását, mintegy utalva arra, hogy a király már nem volt eszénél, amikor kiadta a parancsot.
A szépirodalomból ismert romantikus elképzelésekkel ellentétben Kálmán fia, II. István (1116–1131) egyáltalán nem Vak Bélát szánta örökösének, hanem nővérének a fiát, Saul herceget. A király halála után azonban az utódlásért folyó harc azonnal fellángolt. Ebben a harcban Saul herceg alulmaradt, és a forrásaink többet nem említik a nevét.
Erőszakos halálában nem lehetünk biztosak, de az a tény, hogy Vak Béla trónra lépésének évében, Aradon – felesége sugalmazására – lemészároltatta Kálmán és István híveit, majd Kálmán törvénytelen fia, Borisz herceg elleni csata előestéjén ugyanígy cselekedett, azt a gyanút erősíti, hogy Saul élete sem természetes véget ért.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
