Tehetsége miatt a templomba járást is elnézték Sinkovits Imrének

2021. január 18. 17:32 Múlt-kor

Sinkovits Imrét – ahogyan az Gervai András: Állami álomgyár című, 2017-ben megjelent könyvéből kiderül – 1949 és 1997 között összesen 72 filmben láthattuk. Leggyakrabban olyan kisemberek bőrébe bújt, akiket alaposan megcibáltak a történelmi és társadalmi változások.

Az általa megformázott alakok közül személye talán a jég hátán is megélő, talpraesett, kedves és link tizedessel forrt össze és – Gervai megfogalmazásában – vált a nemzeti legendárium és ikonográfia részévé. A komédia, szatíra és a dráma is közel állt hozzá, munkáit meghatározta a művészeti alázat, az önfegyelem és a játékintelligencia, amely megóvta a teátrális pózoktól és hatásvadász gesztusoktól.

Az 1928-ban Budapesten született Sinkovits középpolgári, vallásgyakorló családból származott. Ő maga is hívő ember volt, sőt eredetileg papnak készült. A szocialista rendszerben finoman szólva sem dicsérték meg hite megtartásáért. A Színművészeti Főiskoláról négyszer akarták kirúgni, klerikális reakciósnak, kispolgárinak, apolitikusnak és politikailag fejlődésképtelennek bélyegezték, mint mindenkit, aki nem mutatott kellő – azaz nagy – lelkesedést a kommunizmus iránt.

Ráadásul Sinkovitsnak ennél még nagyobb bűne is volt: a párttaggyűlés helyett ugyanis a templomot látogatta. A Rókus kápolnába járt imádkozni, hitéletéről a főiskolán és a pártban is tudtak. Tehetségét szerepein túl azon is mérhetjük, hogy a pártállam mindezt megbocsájtotta neki, egyszerűen azért, mert a magyar színjátszásnak szüksége volt rá.

Első filmszerepét 1949-ben, még főiskolásként kapta Keleti Márton Úttörők című regényadaptációjában, amelyet már a forgatás alatt betiltottak. Két év múlva – amikor még mindig csak 23 éves volt – már főszereplőt alakított Máriássy Félix Teljes gőzzel című filmjében. Ettől az évtől a Nemzeti Színház tagja is volt.

Az 1956. októberi események őt is közéleti szerepvállalásra ösztönözték, 23-án a Petőfi-szobornál elszavalta a Nemzeti dalt. Ezzel a forradalom egyik jelképévé vált és mivel később sem besúgásra, sem bocsánatkérésre nem tudták rászorítani, az is maradt. Tagja lett a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának és a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságának is.

Sinkovitsot a Szovjetunióban 1956 februárjában megrendezett, zajos visszhangú XX. kongresszus még nem mozgatta meg, nem vett részt a Petőfi kör eseményein sem. Az ősz elején azonban a közéleti ügyek iránt egyébként nem érdeklődő színészt is elérte a forradalom fuvallata. Ezt bizonyítja – Ablonczy Lászlónak a Hitel 2006/10. számában megjelent esszéjében idézett – naplója, amely töredékesen tartalmazza a forradalom alatti eseményeket és reflektál a benne felszabadult érzelmekre is.

A Petőfi szobornál történtekről a következőket jegyezte fel: „[…] Egy személykocsin Kuczka Péter robogott be, s közölte, hogy Piros belügyminiszter végül is (a 12 órai tilalom ellenére) engedélyezte a tüntetést. Oda szólt nekem, Imre, addig szavalj valamit! Egyszerre valami furcsa izgalom vett erőt rajtam. Ilyet még nem éreztem. Fölrohantam a lakásba! A gyerekek, akiket ekkor már hetek óta alig láttam, mert előző nap jöttek meg Vásárhelyről, éppen ebédeltek. – Kati a hír hallatára lázba jött – s mint régen ’48- ban Laborfalvi Rózáék – asszonyi kezei kokárdát tűztek kabátomra. Fölkaptam az Ady és a Petőfi kötetet, sietve megcsókoltam szeretteimet, s rohantam le a térre.”

A forradalom eufóriája, a jelszavakat skandáló tömeg hangulata magával ragadta: „Az iparművészek hatalmas lengyel címert vittek. Ahogy kiértünk a Bajcsy-Zsilinszky útra, futva érkezett az Akadémia felől két nyurga növendék sebtiben készített Kossuth-címert tartva fejük fölé. Kitört az ordítás: Kossuth címert akarunk! A tömeg egyre hatalmasabbra dagadt, az ablakokban sorra jelentek meg a nemzeti színű zászlók. Megállt a munka, a közlekedés leállt, könnyező, mámoros emberekkel lett tele az utca.”

A színházon kívüli „fellépéséért” meg is kapta „méltó jutalmát”, többször kihallgatták, megfigyelték, jelentettek róla. Büntetésből 1958-ban a Nemzetiből a József Attila Színházba helyezték át, 1960-ban szerepelhetett újra filmben.

Az 1960-as években beköszöntött a filmes aranykor Sinkovits számára, ebben az évtizedben játszotta a legtöbb szerepét, köztük a legmeghatározóbb főszerepeit is. A kritikusok és a közönség szerint is kiváló alakítást nyújtott a Két félidő a pokolban, A tizedes meg a többiekben. 1966-ban Kossuth-díjat, kétszer – 1955-ben és 1962-ben – Jászai Mari-díjat kapott.