Amikor az Alma Cummings nevű amerikai nő 1923-ban azzal került az újságok híreibe, hogy hat partnert „elfogyasztva” 27 órán át táncolt folyamatosan, kevesen gondolták, hogy valóságos divatot teremt.

Egyre többen igyekeztek az Egyesült Államok különböző pontjain megdönteni Cummings rekordját, és az állóképességüket bizonyítani kívánó párok az 1920-as évek végére már egymással is versenyeztek. A legnagyobb lökést azonban az 1929. október 24-i „fekete csütörtök”, a Wall Street-i tőzsdekrach és az általa előidézett nagy gazdasági világválság adta: a felkínált pénzjutalmak (a legtöbb esetben ötszáz, de volt, hogy ezer dollár) több és több embert csábítottak arra, hogy kipróbálják magukat a versenyeken, amelyek így egyre nagyobb attrakciót jelentettek. Napjaink valóságshow-ihoz hasonlóan a versenyzők valós vagy fiktív, ám mindig lebilincselő háttértörténeteit meggyőzően előadó műsorvezetők szinte szappanoperákká alakították a napokon, de akár heteken át is folyó eseményeket.

A fájó talppal, sajgó sípcsonttal botorkáló versenyzők mindent megtettek, hogy állva maradjanak a következő 15 perces szünetig. Volt, aki párjához simulva pulóvert kötött, egyesek olvastak, sőt levelet írtak, mások partnerük vállán szundítottak egyet. A férfiak tánc közben olykor meg is borotválkoztak.

Az embertelen, az elmét is meggyötrő rendezvényeknek természetesen megvoltak az ellenzői: amikor egy táncversenyeket rendező társaság feltűnt egy adott városban, elsőként rendszerint a mozitulajdonosok szálltak harcba ellenük, tudván, hogy a verseny nagy konkurenciát jelent nekik. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. ősz különszám számában olvasható.