Szinte tehetetlenek voltak az angolszász királyságok a viking támadásokkal szemben
2024. július 24. 14:20 Múlt-kor
A szászok példáján okulva
Honnan eredt ez a látszólag parttalan gyűlölet, és miért pont 793-ban robbant ki? Robert Ferguson író a korabeli politikai helyzetben látja a megoldás kulcsát. A viking kor kezdetén Európában három nagyhatalom volt jelen: a Bizánci Birodalom, a közel-keleti és észak-afrikai területeket uraló Abbászida Kalifátus, és a Nyugatrómai Birodalom bukása után maradt utódállamok sorából dominánsként kiemelkedő Frank Birodalom.
Nagy Károly 771-ben vált a frankok egyedüli urává. Komolyan véve a leghatalmasabb nyugati keresztény birodalom fejeként reá háruló vallási térítő kötelességet, jelentős erőfeszítéseket tett az északkeleti határai mentén élő pogány szászok leigázására. A hagyomány szerint 772-ben hadaival behatolt a szászok területére, és elpusztította az Irminsult, a szászok vallásában központi szerepet betöltő szent fát vagy oszlopot. 779-ben legyőzte Widukind szász vezért a Bocholt melletti csatában, birodalmához csatolta a szászok földjét, és missziós püspökségekre osztotta fel. Károly maga vezényelt le több tömeges keresztelést is.
Widukind behódol Nagy Károlynak
782-ben csapataival erőszakkal megkeresztelt, majd legyilkoltatott 4500 szász foglyot az Aller folyó partján fekvő Verdennél. A következő években több kényszerű áttelepítést is végrehajtott, de a szász lakosság ellenállása csak az utolsó fegyveres felkelés letörése után, 804-ben szűnt meg. Eddigre Nagy Károlyt III. Leó pápa megjutalmazta missziós tevékenységéért, és 800-ban római császárrá koronázta – nem egy földrajzi terület, egy népcsoport vagy akár több nép, hanem a keresztény világ alkotta absztrakt közösség császárává.
A szászok testi leigázása után a lelki következett: halálbüntetés járt húsevésért nagyböjt idején, a halottak pogány szokás szerinti elhamvasztásáért, a megkeresztelés elutasításáért. Az ellenállás időszakában Widukind több alkalommal is sógoránál, Sigfred dán királynál keresett menedéket a határ túloldalán. Károly tetteinek, különösen a verdeni mészárlásnak a híre lökéshullámként terjedhetett el a dán területeken és azokon is túl.
Ferguson felteszi a kérdést: miképp reagálhattak erre a skandinávok? Tudtukkal vagy anélkül, de szerepeltek a kereszténységre térítendő népek listáján. Alcuin 789-ben így írt egy dánok között élő barátjának: „Mondd, látsz bármi reményt a dánok megtérítésére?” Ferguson szerint az északiak a kolostorok elleni támadásokban találták meg a választ.
A Frank Birodalom elleni nyílt fegyveres hadjárat eleve kudarcra lett volna ítélve. Az Észak-Európa határmezsgyéjén elszórt kolostorok azonban – például Lindisfarne – szimbolikus jelentőséggel bírtak, emellett pedig könnyű célpontnak is számítottak. Így hát ugyanazzal a brutalitással, amivel Nagy Károly a szászokat igyekezett megtörni, az első viking portyázók büntetőhadjáratot indítottak a keresztény „Mások” ellen.
A viking hosszúhajók orrát ehhez hasonló sárkány- és állatfejek díszítették
A keresztény krónikások, akik a vikingek támadásait feljegyezték, következetesen vallások és kultúrák közötti összecsapásként írták le ezeket. Száz évvel Lindisfarne után Asser a Nagy Alfréd wessexi királyról szóló életrajzi művében továbbra is egyszerűen pogányokként (pagani) hivatkozik az addigra Anglia keleti partjait uraló, jóval méretesebb viking hadakra, míg áldozataikat keresztényeknek (christiani) nevezi.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
