Súlyos aszály indította el a nagy polinéz vándorlást
2026. július 11. 10:01 Múlt-kor
A napokban a mozikba került élőszereplős Moana (Vaiana) című film egy olyan fiatal polinéz lány történetét meséli el, aki a zátonyokon túlra hajózik, hogy megmentse veszélybe került szigetét és népét. A filmbéli történet szorosan kapcsolódik a valós történelemhez: a Southamptoni Egyetem és a Kelet-Angliai Egyetem geográfusai és klímakutatói most bizonyították, hogy egy évszázadokon át tartó, extrém szárazság kényszerítette a polinéz hajósokat arra, hogy keleti irányba indulva benépesítsék a Csendes-óceán fennmaradó szigetvilágát. A Journal of Pacific Archaeology című szakfolyóiratban publikált brit egyetemi kutatás szerint a klímaváltozás döntő szerepet játszott az emberiség történetének legnagyobb tengeri migrációjában, átírva a polinéz vándorlás mozgatórugóiról alkotott eddigi tudományos képet.
A Southamptoni Egyetem és a Kelet-Angliai Egyetem geográfusai és klímakutatói a Szamoa, Tonga, Francia Polinézia és a Cook-szigetek mocsarai és tavai alatt húzódó iszaprétegekből származó geológiai mintákat elemezték. Mark Peaple paleoklimatológus vezetésével az édesvízi algák és falevelek biokémiai maradványait, pontosabban a hidrogénizotópok arányát vizsgálták, amelyből a történelmi csapadékmennyiségre lehet következtetni.
Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a vándorlás megindulása előtt és alatt a térség kétezer évének legszárazabb időszaka sújtotta Szamoát és Tongát. Manoj Joshi és Dan Skinner éghajlati modellezéssel igazolták, hogy a Csendes-óceán felszíni hőmérsékletének több évtizedes változása keletebbre tolta a kiterjedt esőzónáját, ami az őshazában tartós csapadékhiányhoz, míg a lakatlan keleti szigeteken nedvesebb éghajlathoz vezetett.
A felfedezés az úgynevezett "hosszú szünet" néven ismert csendes-óceáni régészeti rejtélyre ad magyarázatot. A modern polinézek ősei mintegy háromezer évvel ezelőtt érkeztek meg Szamoa és Tonga szigeteire, majd vándorlásuk váratlanul megtorpant, és 1700 éven keresztül nem hajóztak tovább keleti irányba.
A mostani kutatás megerősítette, hogy a Kr. u. 900 és 1050 közötti időszakban bekövetkező aszály vetett véget ennek a stagnálásnak. A vízhiány és az élelmiszer-termelés visszaesése miatt a közösségek túlélése veszélybe került, ami arra kényszerítette őket, hogy elhagyják otthonaikat. David Sear, a Southamptoni Egyetem fizikai földrajz professzora rámutatott: a folyamat elképesztő sebességgel zajlott le, és alig kétszázötven év alatt a polinézek minden apró atollt és nagyobb földdarabot - köztük Tahitit, a Hawaii-szigeteket, sőt a kontinentális Amerikát is - elérték és benépesítették.
Bár a klímaváltozás és az extrém szárazság volt a legfőbb kényszerítő erő, a migrációs hullámhoz más történelmi és technológiai tényezők is hozzájárultak. A demográfiai növekedés egyre nagyobb nyomást gyakorolt a szigetek szűkös erőforrásaira. Emellett a polinéz hajóépítők ekkorra jelentős technológiai újításokat vezettek be: a hagyományos, U alakú hajótesteket V alakúra cserélték, és továbbfejlesztették a kötélzetet. Ezek az innovációk tették lehetővé számukra, hogy az uralkodó, keletről nyugatra fújó passzátszelekkel szemben, szél ellen is hatékonyan tudjanak navigálni a nyílt óceánon.
A nemzetközi kutatócsoport eredményei rávilágítanak arra, hogy a magasan képzett és alkalmazkodóképes történelmi társadalmak is rendkívül érzékenyek voltak a hosszú távú éghajlati anomáliákra, amelyek kényszerítő ereje esetenként a történelem legmerészebb felfedezőútjait eredményezte.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
