Ön szépnek számítana az ókorban?

2015. január 13. 14:30

A telt ajkú, finom arcvonásokkal bíró férfi két dolgot tudott biztosan: egyrészt, hogy szépsége áldás, az istenek ajándéka, másrészt tökéletes külseje egy belső szépséget rejt. A görögök az ókorban úgy vélték, a szép test közvetlen bizonyítéka annak, hogy belül egy csodálatos lélek lakozik. Egy külön szavuk is volt erre, az ún. kaloszkagathosz, amely azt jelentette, a szép külső mindenféleképpen egy jó embert takar, állítja Bettany Hughes brit ókortörténész, a sokat vitatott Trójai Heléna: istennő, hercegnő, szajha című könyv szerzője.

A csinos görög fiúk háromszoros áldásban részesültek: szépek voltak, okosnak születtek, valamint az istenek is kegyeikbe vették őket. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a klasszikus görög szobrászat tökéletes testű férfijai egy, a korra jellemző maximalista fantázia szülöttei, azonban ma már úgy gondolják a szakemberek, hogy az i. e. 5-3. században valóban "görög félistenek" mászkálhattak a poliszok utcáin, s a szobrászok nem az "ideált", hanem a "hétköznapit" ábrázolták.

Ez nem olyan hihetetlen, ha belegondolunk, hogy naponta több órát is testedzéssel töltöttek. Az átlagos athéni vagy spártai polgár izmos, darázsderekú, kis péniszű, s olajtól csillogó volt az arcától kezdve egészen a vékonyka lábáig - legalábbis ezen ideál elérésére törekedett.

A szebbik nem esetében azonban a mai ideáltól merőben eltérő eszménykép dominált. Hésziodosz, az i. e. 8. században élő görög költő az első megteremtett asszonyt "kalon kakon" szavakkal illette, amit így lehetne lefordítani: "gyönyörű gonosz dolog". A görög logika szerint gonosz, mert szép, s szép, mert gonosz. Miközben egy jóképű férfi áldás, egy csinos asszony rossz ómen volt.

A szépségversenyek, az ún. kalliszteiák rendszeresen megrendezésre kerültek Elisz, Tenedosz vagy Leszbosz szigetein, ahol férfiak lépkedtek fel s alá, miközben női bírák döntöttek a helyezésekről. A férfiak a győztesnek járó szalagot azon testrészük körül viselték, amely a diadalhoz segítette őket - főként a bicepszükre vagy a vádlijukra került a masni.

Az Aphrodité Kallipügosz tiszteletére rendezett szépségviadal is hasonló módon zajlott. Az istennő neve mellé került melléknév igencsak árulkodó: kallosz (szépség), püge (fenék), vagyis "szép fenekű". A verseny eredetének története szerint a szicíliaiak egykoron arról tanácskoztak, hol építsenek templomot a szerelem istennőjének tiszteletére. Valakinek eszébe jutott, hogy e kérdésben a női szépségnek kell döntenie. Két földműves lánya harcolt meg e kegyért, a férfiak pedig szavaztak: akinek jobb volt a feneke, az dönthette el, hol lesz a szentély.

Széles csípő, fehér (ezt gyakran fehér por segítségével érték el) kezek, vörös haj - ezek voltak az ókori görögöknél a női ideál főbb attribútumai. Utóbbi azért is érdekes, mert később, a középkor századaiban a vörös hajú nőket gyakran boszorkánynak titulálták. Az i. e. 1600-ban bekövetkezett vulkánkitörés során romba dőlt Théra szigetén például találtak egy bronzkori falfestményt, amelyen fecsegő fiatal lányok láthatók. Mellettük egy istennő áll, akit csak egyikük közelíthet meg: egy vörös hajú leány. A vörös szín ma is különlegesnek számít, a görögöknél pedig még ritkább volt, hiszen Hellász lakói az éghajlatnak megfelelően általában sötétbarnás-feketés hajkoronával büszkélkedhettek.

Az epikus hősök hajszínét a költeményekben gyakran a "xanthos" (arany vagy homokszínű) szóval jellemezték, ami ma a szőkének feleltethető meg. Azonban néhány kutató szerint ez a vörös színűt jelöli, ugyanis a görögöknél a gyakori napsütés által megvilágított vörös szín fordul át aranyba. Szép Helénát is sokan szőkének képzelik, azonban egyesek szerint - ha létezett - valójában vörös hajú volt.

A bronzkori görögök esetében a női ideálra a legjobb forrásunk maga Trójai Heléna, aki spártai királynéként valószínűleg divatkövetőnek számított. Homérosz leírása szerint a gyönyörű, kora legszebb asszonyának nevezett nőnek feketével kihúzott szemei voltak, egy tetovált vagy festett vörös nap kapott helyet az arcán, hófehér bőre volt, tizenéves korában a haját a képen látható módon leborotválta, a megmaradt lófarkat pedig kígyó formájához hasonlító módon viselte. A mellét olykor áttetsző lepel borította, de olyan is volt, hogy fedetlen keblekkel közlekedett.