Az ókori mediterráneumtól a maják Amerikájáig egyetlen civilizáció sem mulasztotta el alkalmazni az istenek iránti tisztelet lerovásának legszélsőségesebb módját, az emberáldozatot. Még az őslakosokat tűzzel-vassal irtó konkvisztádor, Hernán Cortés is megdöbbenve írt az áldozataikat élve kibelező aztékokról, akik Tenochtitlánban Quetzalcoatl, a tollas kígyóistenség tiszteletére rendezett ünnepségek alkalmával 24 óra alatt akár 20 ezer embert is megölhettek. Az aztékokon kívül más amerikai népek is hoztak emberáldozatot − többek között a maják. Felvetődhet a kérdés: mi késztette a Kolumbusz előtti időkben élő népeket társaik lemészárlására? A válasz könnyen megfogalmazható: az 1500-as évek Amerikája csupán késésben volt a világ többi részéhez képest.

Vérszomjas istenségek

Az ókorban, azaz Cortés előtt 1500–2000 évvel az öreg kontinensnek is megvoltak a saját Quetzalcoatljai: az emberek egykoron kegyetlennek és vérszomjasnak képzelték az isteneket. Az ezt alátámasztó bizonyítékokkal a régészet szolgál, de írott források is rendelkezésünkre állnak. Az ókori, általában görög–római szerzők egy olyan világban éltek, amelyekben a rivális népek a legvérszomjasabb módszereket alkalmazták. És mivel szinte minden nép egykoron Róma ellensége volt, a témával kapcsolatos írásokból sincs hiány.

Britanniában, írja Tacitus, a britonok „szent dolognak tartották az oltárok rabok vérével történő beterítését, és úgy vélték, az emberi belek segítségével kommunikálhatnak isteneikkel”. A fogságba ejtett ellenfelek rituális feláldozása Itáliában is szokássá vált az etruszkok körében: „307 fogságba esett római katonát öltek meg brutális kegyetlenséggel” – írja Titus Livius a tarquiniusok, Róma etruszk uralkodói családja kapcsán.

Ugyanez volt a helyzet a mai Franciaország területén is. Julius Caesar a Commentarii de bello Gallico című, a gall háborúról írt feljegyzéseiben ez olvasható: „Hatalmas, vesszőből fonott szobrokat állítanak, amelyeket élő emberekkel töltenek meg, és meggyújtanak, hogy azok a lángok között veszítsék életüket.” Az áldozatokat általában az elítéltek, főként a vagyon ellen elkövetett bűnökért felelősök közül választották ki, „de, ha belőlük hiány volt, ártatlanokat is feláldoztak”. A latin szerzőket olvasva − a kutatók szerint − világossá válik, hogy a kegyetlen rítusok lépésről lépésre értek véget Róma civilizatórikus és „humanitárius” terjeszkedésének következtében.

Ez különféle módokon nyilvánult meg. Britanniában Nero császár uralkodása idején egy kormányzó, Suetonius Paolinus például erdőirtási politikát hirdetett, ugyanis a Brit-szigeteken élő törzsek az erdőkben tartották véres rítusaikat, a mai Franciaország területén pedig Caesar úgy szabadította meg a gallokat a barbároktól, hogy – idősebb Plinius számításai szerint – 1 192 000-et megöletett közülük. A legdrasztikusabb intézkedés színtere azonban Karthágó volt, amelyet Róma a gyökeres változás érdekében teljesen elpusztított.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. ősz különszám számában olvasható.