„Nincs a világon szomorúbb lény”: hogyan birkóztak meg a szülők gyermekeik elvesztésével a kora újkorban?
2023. január 13. 08:51 Múlt-kor
A gyász szakaszai
A gyász kezdeti szakaszának – amelyet gyakorta neveztek „zavartságnak” a 17. században – egyik jellemzője az időszakosan fellépő delírium, sírás és sóhajtozás. Mary háztartásának egy tagja azt figyelte meg, hogy gyermekei halála „rendkívüli módon meggyötörte és megzavarta őt, olyannyira, hogy két éjen át magában beszélt, és volt, hogy nem ismerte fel barátait.”
A gyászoló szülők nem tudtak a fájdalmukon kívül másra koncentrálni. Mary így írt férjének: „Legkedvesebb szívem, oly nagy fájdalomban voltam drága gyermekeim elvesztésétől (…) hogy nem voltam olyan állapotban, hogy írjak vagy bármi egyebet tegyek, és jelenleg is oly gyenge vagyok, hogy alig bírok fel s alá sétálni a szobámban.”
Anthony van Dyck: Családi portré (1621)
Kortársaik jól ismerték a gyász e bénító hatását, amelyet annak tulajdonítottak, hogy „a lélek minden erejét az köti le”, hogy ezzel az érzelemmel megbirkózzon, és „nem tud másra odafigyelni.”
A gyermekek halálát követő időszakban a korai „zavartságot” fokozatosan felváltotta egy kívülről nézve enyhébb, ám ugyanolyan elviselhetetlen szomorúság. Ezek az érzések olyan erősek voltak, hogy a szülők aligha tudtak ennél borzalmasabb kínt elképzelni. „Nem vagyok képes egy szóval is többet mondani azon túl, hogy jelen pillanatban nincs a világon szomorúbb lény a te drága M.-ednél” – írta férjének Mary egy hónappal a halálhírek után.
Természetesen az apák is megtapasztalták ezeket a borzalmas érzéseket. Ralph azt írta Marynek, hogy mióta utoljára látta, „több szomorúságom és bánatom volt, mint amit ki tudok fejezni.”
Az apa fájdalmát súlyosbította, hogy úgy érezte, nem mutatta ki eléggé a lánya iránt érzett szeretetét, amíg az élt: „Mindig elrejtettem a szenvedélyt, amelyet iránta éreztem, és inkább úgy tűnt, mintha elhanyagolnám, nehogy a túlzott rajongásunk elkényeztesse, vagy a többieket iriggyé tegye; de mondanom sem kell, legalább annyira (ha nem még jobban) szerettem őt, mint bármelyik gyermekemet, és valóban meg is érdemelte.”
Bartolomé Esteban Murillo: Kisfiú kutyával, (1650 körül)
A szülők bánata hónapokkal, de évekkel a gyermek halála után is ugyanolyan erős maradhatott, bár némileg veszíthetett „éléből”. Egyes helyzetek újra lángra lobbanthatták a fájdalmas emlékeket – így történt ez akkor, amikor hónapokkal Peg halála után Verneyéket megkérték, hogy vigyázzanak egy barátjuk kislányára. Mary a kérésre azt válaszolta: „Mivel Istennek úgy tetszett, hogy elvegye az én drága lányomat, nem tűrhetem el, hogy másé lakjon velem, mert a látványa saját házamban csupán minden nap újra feltépné sebemet.” Férje egyetértett: „Kiújítaná gyászod, és összetörné a szívem, mert elismerem, semmiféle teremtmény nem tudta, mennyire szeretted azt a szegény gyermeket.”
A gyász által végletekig meggyötört szülők számára a gyermek halála életük végéig meghatározó esemény maradt. Verneyék tapasztalatai korántsem voltak egyediek: a korból levelek, naplók és önéletrajzok százai írnak nagyon hasonló módon a közvetlen hozzátartozók által érzett gyászról. A legfontosabb tanulság ezekből azonban az, hogy a mély fájdalomból látszik, hogy a szülők a kora újkorban is ugyanúgy szerették gyermekeiket – alapjaiban kérdőjelezve meg azt az elméletet, miszerint a magasabb gyermekhalandóság korában nem kötődtek annyira utódaikhoz.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
