Nem ismerjük az 1944-45-ös ellenállás magyar hőseit

2015. március 30. 13:45 Múlt-kor

Legújabb könyve az 1944-45-ös budapesti mentőakcióról szól, amely - mint írja - új fénybe helyezi Raoul Wallenberg munkásságát, mivel számos, eddig ismeretlen tényt és eseményt mutat be. A svéd diplomata születésének centenáriuma kapcsán 2012-ben számos könyv és visszaemlékezés született, nemcsak Svédországban, hanem hazánkban is. A közvéleményt jó ideje elsősorban a svéd embermentő rejtélyes halála foglalkoztatja, de a kutatások eddig nem hoztak átütő eredményt. Mennyire töretlen szülőhazájában a Wallenberg iránti érdeklődés?

Természetesen nem mindennapos téma, de vannak olyan események, évfordulók, amikor Wallenberg egyszerűen megkerülhetetlen, s élettörténete - például az emberi jogok kapcsán - újra és újra előkerül. Fontos megjegyezni, hogy Wallenberg az utóbbi évtizedekben gyakran már mint szimbólum van jelen. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy nem Wallenberg-életrajzot szerettem volna írni, csupán az ő személyén keresztül mutatom be az eseményeket, a könyvben a diplomata mint vörös fonal van jelen.

Egy kicsit messziről indul, hiszen a könyv Pannónia történetével kezdődik.

Valóban, de ez azért van, mert a kötet eredetileg a svéd olvasóknak készült. (a könyv Kovács Gellért Skymning över Budapest című, 2013-ban megjelent svéd nyelvű munkájának a szerző által átdolgozott fordításán alapul - a szerk.) A kötet a budapesti embermentési akciókról szól, ugyanis bár sok könyv született a témában, a legtöbb inkább a mélyre hatolva egy-egy témára összpontosít, az én könyvem pedig széles ecsetvonásokkal vázolja fel a folyamatokat.

Mi volt ezzel a célja?

A hangsúly azon van, hogy ezek a csoportok együttműködtek, többé-kevésbé jól. De az ellenkezőjére is akad példa, a híres svájci diplomata, Carl Lutz és Wallenberg például nem voltak jóban. A könyv semleges szervezeteket is bemutat, például a Svéd Vöröskeresztet, amelynek története kevéssé ismert - még Svédországban is. Nem beszélve a magyar akciókról, amelyek még inkább elfeledettek, például az egyházi akciók, vagy a korszak legfontosabb csoportja, a Magyar Függetlenségi Mozgalom. Így jutunk el a könyv másik pilléréhez, az ellenállókhoz. Hadd jegyezzem meg itt, hogy a legtöbb ellenállási csoport - a moszkovita kommunistákat kivéve - foglalkozott embermentési akciókkal. A hangsúly a polgári ellenállási mozgalmon van, az ő tevékenységüket becsülik alá a leginkább.

Ha a polgári ellenállásról, embermentő akciókról beszélünk, méltatlanul kevés szó esik a magyar szereplőkről. Az utca embere általában nem is hallott róluk.

Érthető, hiszen 40 évig keveset lehetett róluk írni, sok a félreértés velük kapcsolatban. A kommunista párt ugyanis negyven évig az ellenállást eltorzította, politikai okokból kihasználta, így az a kép alakult ki, hogy az egész ellenállási mozgalmat az MKP irányította, ami persze távolról sem igaz, hiszen maguk a kommunisták is két frakcióra szakadtak, a moszkovitákra és a Csepelen erős, a sztálinizmust elutasító, Demény Pál-féle deményistákra. A párt kisajátította magának a mozgalmat, az igazi ellenállókat elhallgatták, elüldözték és bebörtönözték - még a baloldaliakat is.

Kit lehetne kiemelni közülük?

Például Soós Gézát. Róla még ma is nagyon keveset tudnak Magyarországon, holott mindenben részt vett: aktív volt a Koszorús-akcióban (Koszorús Ferenc ezredes akciójának sikerült megakadályozni 1944 júniusában a budapesti zsidók elhurcolását - a szerk.), ő fordíttatta le és terjesztette az Auschwitz-jegyzőkönyvet, valamint felvette a kapcsolatot a nyugati szövetséges hatalmakkal. De ott van például Mikó Zoltán, aki fegyveres ellenállást szervezett. Neki ugyan később emléktáblát állítottak, de sokuknak ennyi sem jutott. Volt némi kultusza Gidófalvy Lajosnak, és Sztehlo Gábor is kivételnek számít, ám a kimondottan jobboldali kötődésű Zsabka Kálmánt teljesen elhallgattatták, Szalay Pált szintén, Soós pedig politikailag veszélyes volt. Örömteli azonban, hogy Slachta Margitról, Salkaházy Sáráról és id. Antal Józsefről rakpartot neveztek el, igaz, Soós is megérdemelte volna.

Könyvében mégis sok minden Wallenberg körül forog, ő a központi figura.

Wallenbergnek széles és mély kapcsolatai voltak a polgári ellenállási mozgalommal, Szent-Györgyi Alberttal, Mikó Zoltánnal vagy éppen a Taurus-csoporttal. Ez régóta köztudott, Gazsi József - hivatalosan csak ő kutathatta a nem kommunista ellenállási mozgalmakat Magyarországon - erre már a hetvenes években rábukkant, de ezt most több dokumentummal lehet bizonyítani. Gazsi beszélt az egykori ellenállás több tagjával, és ők azt állították, hogy találkoztak Wallenberggel - az, hogy egyáltalán beszéltek róla, nagyon veszélyes volt, hiszen akkoriban nem volt szokás rá hivatkozni. Wallenbergnek a legfontosabb ellenállási vezetőkkel volt valamilyen kapcsolata, például Ujszászy István vezérőrnaggyal, de a svéd diplomata Angyalföldön, a Vilmos-laktanyában Gidófalvyéknak fegyvereket is adott. Pár éve találtam utalást arra, hogy az ellenállás egyik tagja a svéd nagykövetségről rádión tájékoztatta a szövetségeseket arról, hogy a Dunán hol vannak német hajók, amelyeket azután Máltán állomásozó brit gépek bombáztak. Noha nincs olyan ismert dokumentum, amely ezt a tevékenységet közvetlen kapcsolatba hozza Wallenberggel, a diplomata rendszeres kapcsolatot tartott fenn az ellenállási mozgalom bizonyos vezetőivel - azt, hogy hol bujkál Soós Géza, például egyedül Per Anger, a budapesti svéd követség kereskedelmi attaséja és Wallenberg tudta. Ezek az új dokumentumok azt bizonyítják, hogy a svédek magyarországi jelenléte messze túlment a humanitárius akciókon, s volt egy politikai-katonai része. A svéd katonai titkosszolgálat, a C-hivatal rendszeresen csempészett rádióvevőket. 2012 nyarán tudtam meg, hogy volt egy svéd katonai rádióállomás is 1944-ben, amely valószínűleg azzal foglalkozott, hogy a németekkel kapcsolatos információkat továbbítsa.

Kati Marton mondta egyszer, hogy Wallenberg idealista volt, amiért végül az életével fizetett. Nem is próbált a halálával kapcsolatos rejtély nyomába eredni?

Nem, engem csak Wallenberg rövid budapesti tartózkodása érdekelt. Úgy gondolom, ha Wallenberg nem csak humanitárius tevékenységet végzett Magyarországon, akkor a szovjetek szempontjából teljesen racionális lépés volt őt letartóztatni. Sztálin fejében ugyanis a hidegháború már akkor elkezdődött, Magyarországon hatalmas áldozatot hoztak az orosz katonák, így úgy gondolta, hogy minden olyan tényezőt, ami a szovjet befolyást gyengítheti, ki kell iktatni. Az olyan semleges diplomatákat, akik tényleg csak embermentéssel foglalkoztak, a szovjet titkosszolgálat, az NKVD leellenőrizte, azokkal nem foglalkoztak. Wallenberg más volt, neki politikai megbízása volt. Ki kell azonban emelnem, hogy ez a tény semmit nem von le humanitárius erőfeszítéseiből. Nem kém volt, magyar patrióta lett, megszerette az országot, a háború után is itt akart maradni, építeni a demokráciát. Értelmet talált életének, miután otthon nem találta a helyét.