Napkitörés nyomait azonosították a középkori fatörzsekben

2026. április 15. 13:01

Az Okinavai Tudományos és Technológiai Intézet Mijahara Hiroko professzor vezette kutatócsoportja ősi fák évgyűrűiben megőrződött, mikroszkopikus mennyiségű radiokarbon izotóp vizsgálatával mutatott ki egy eddig ismeretlen napkitörést.

Amikor a Napból származó nagy energiájú részecskék a Föld légkörével ütköznek, C-14 izotóp jön létre, amelyet a növények fotoszintézis révén beépítenek a szövetükbe. A precíziós elemzések a radiokarbon szintjének hirtelen, kiugró növekedését mutatták ki az 1200 és 1201 közötti időszakban. Bár ez a kitörés elmaradt a korábbi évszázadok extrém napviharaitól, a becslések szerint így is mintegy tizennégyszer erősebb volt a modern korban feljegyzett legnagyobb hasonló eseménynél.

A kutatók a tudományos adatokat egybevetették a korszak eurázsiai (kínai, koreai, európai) és japán írásos forrásaival, amelyek az égen megjelenő szokatlan fényjelenségekről számoltak be. Fudzsivara no Teika japán udvari költő a Meigecuki című naplójában például 1204 februárjában "vörös fényeket" (sarki fényt) figyelt meg Kiotó felett.

A radiokarbon adatok azonban rávilágítottak egy fontos eltérésre: az 1204-es látványos aurórák idején nem volt kiugró sugárzási csúcs. Az adatok alapján a legerősebb sugárzással járó protonesemény már 1200 végén vagy 1201 elején megtörtént. A szakemberek ebből azt a következtetést vonták le, hogy a vizuálisan leglátványosabb légköri jelenségek nem feltétlenül esnek egybe a legintenzívebb, űridőjárási szempontból legveszélyesebb sugárzási hullámokkal.

A középkori szoláris maximum

A most vizsgált időszak egy olyan klímatörténeti és csillagászati periódusba (az úgynevezett középkori szoláris maximumba) illeszkedik, amikor a Nap aktivitása a történeti átlagnál jóval magasabb volt. Mijahara professzor kiemelte, hogy a nagy pontosságú radiokarbonos mérések lehetővé tették a korszak napciklusainak pontos rekonstrukcióját. Míg a Nap mágneses aktivitása napjainkban egy nagyjából tizenegy éves ciklust követ, az adatok szerint a 13. század elején ezek a ciklusok mindössze hét-nyolc évig tartottak. A rövidebb ciklusidő a csillag fokozott, szokatlanul dinamikus állapotát jelzi.

A kutatás rávilágított arra is, hogy az űridőjárás középkori mintázatai esetenként eltértek a modern kori megfigyelésektől. Míg ma az intenzív események általában a napciklus csúcsán (maximumán) jelentkeznek, a történelmi forrásokban rögzített, 1203-as és 1204-es elhúzódó sarki fényjelenségek a rekonstruált napciklus csökkenő fázisában, illetve a minimum közelében történtek.

A történelmi szövegek és a évgyűrű-vizsgálat integrált megközelítése nemcsak a Nap középkori viselkedésének pontosabb megértését segíti, hanem elengedhetetlen az extrém űridőjárási események jövőbeli előrejelzéséhez, ami a modern technológiai infrastruktúra (műholdak, elektromos hálózatok) és a jövőbeli mélyűri missziók védelme szempontjából is kritikus jelentőségű.