Propagandakampánnyal sem tudtak sok magyarországi szlovákot rávenni a Csehszlovákiába költözésre 1946-ban
2021. május 14. 16:58 Csernus Szilveszter
A magyar-szlovák exodus
Ám a csehszlovák kormánynak továbbra is az volt a célja, hogy megszabaduljon a magyar kisebbségtől, így 1946 folyamán többször is kilincseltek a nagyhatalmaknál további 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítése érdekében.
Bár az ötletet Franciaország, Románia, Jugoszlávia, sőt Sztálin is támogatta, az USA és az Egyesült Királyság a magyar fél beleegyezéséhez kötötte azt. A még mindig ott tartózkodó több százezer magyart pedig további széttelepítéssel tervezték asszimilálni. Az újabb menekülthullám és Beneš „végső megoldásának” elkerülését az amerikai és brit diplomáciának köszönhetjük.
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság csehszlovák részéről még egy emlékiratot is megfogalmaztak a brit külügynek, miszerint a magyar államnak a címeréből a „Szlovákiára utaló” hármas halmot és kettős keresztet ki kell venni, a Szent István-i revizionizmus jelképének számító Szent Koronát pedig egy ENSZ-múzeumba kellene helyezni.
A lakosságcsere végrehajtása csak az 1947. február 10-én megkötött párizsi békeszerződés után vette kezdetét. 1947 tavasza és 1948 ősze között 73 273 magyarországi jelentkezőt költözettek zömmel a Csallóköz és Érsekújvár vidékére, hogy megbontsák az egykor színmagyar területet.
Ugyanekkor a csehszlovák kormány ennél több magyart jelölt ki áttelepítésre a Csallóköz, Ipolyság, Losonc, Rimaszombat és Királyhelmec vidékéről, azaz közvetlen a határok mellől. A lakóhelyüktől megfosztott magyarok új otthona a Dunántúli-középhegység, Budapest, Miskolc, Nyíregyháza környéke és természetesen a Viharsarok lett.
A kitelepített magyarokra vonatkozó számadatok eltérnek, 80 és 100 ezer között mozognak. A csehszlovákok ugyanis – túllépve a 73 ezres határt – folytatták a kitelepítést. 1948 augusztusában már két kommunista állam (pontosabban a Csehszlovák Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártja) egyezett meg a kényszermigráció leállításáról.
A lakosságcsere jelentősen hozzájárult az etnikai viszonyok megváltozásához. A trianoni Magyarország területén 1941-ben élő 75 ezer szlovákból 1949-re mindössze 26 ezer maradt. Ha hozzávesszük ehhez a németek kitelepítését is, akkor kijelenthetjük: Magyarország 1949-re homogén nemzetállam lett, ahol a népesség 98,6%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.
Ezzel szemben a Felvidék magyarsága a világháború után tetemesebb veszteségeket könyvelhetett el. Az 1930-as népszámlálás 570 ezer magyart talált Szlovákiában (rengeteg kettős identitású inkább szlováknak vallotta magát), 1950-re pedig 354 ezerre csökkent a számuk.
Ez utóbbira azonban a „reszlovakizálásnak” való ideiglenes behódolás nyomta rá a bélyegét (a magyarok szlováknak vallották magukat és anyanyelvük használatát otthonra korlátozták), a magyarság valójában félmillió körüli lelket számlált. Mégis az önkéntes elvándorlásokat követően a csehszlovák-magyar lakosságcsere volt a határon túli magyarság legnagyobb vesztesége a 2. világháborút követő években.
Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
