Miután visszanyerte függetlenségét, rögtön háborúba sodródott Lengyelország

2024. november 11. 19:05 Múlt-kor

Lengyelország bekebelezői az első világháborúban már szemben álltak egymással. A központi hatalmak, azaz az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország ádáz csatát vívott a cári Oroszországgal Kelet-Európában. A lengyel hazafiak számára egyértelmű volt, hogy bármelyik megszálló fél veresége esetén mód nyílhat Lengyelország állami létének újjáélesztésére.

A lengyel politikai elit azonban megosztott volt. A Roman Dmowski és Władysław Grabski vezette Nemzeti Demokrácia az oroszokban és a cárral szövetséges Franciaországban látta biztosítottnak a lengyel függetlenséget, míg a Józef Piłsudski által vezetett politikai tömörülés Németországhoz és az Osztrák–Magyar Monarchiához közelített, és az Orosz Birodalom ellen foglalt állást. A háború kitörését követően Piłsudski megszervezte a Lengyel Légiót, amely az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje mellett, önálló egységként harcolt a cári haderő ellen.

A központi hatalmak 1915-ben elfoglalták az Orosz Birodalom által kontrollált lengyel területeket, a Kongresszusi Lengyelországot. Nem sokkal később a győztesek egy deklarációban kinyilvánították egy önálló Lengyel Királyság létrehozásának lehetőségét. 1917-ben összeülhetett egy Ideiglenes Államtanács, majd 1917 novemberétől megalakult egy lengyel kormány is, amelynek mozgásterét a központi hatalmak szorították korlátok közé.

1918-ban a világ a feje tetejére állt. Oroszországban kitört a forradalom, így a meggyengült állam 1918 márciusában békét kötött a Monarchiával és Németországgal, valamint kilépett a háborúból. Pár hónappal később a központi hatalmak is kifulladtak, miután a németek nyugati offenzívája Franciaországban összeomlott. Az Osztrák–Magyar Monarchia október 31-ével hivatalosan felbomlott, a Német Császárság pedig 1918. november 11-én a compiégne-i erdőben aláírta a fegyverszünetet.

A német kapituláció előtti napokban, a nemrégiben még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Lublinban 1918. november 6-án Ignacy Daszyński vezetésével megalakult a Lengyel Köztársaság első kormánya. A koalíciós kabinetet többségében szociáldemokrata és szocialista politikusok alkották. Pár nappal később, november 11-én a német kapituláció hírére Piłsudski irányításával a Lengyel Légió katonái lelkes diákok támogatását élvezve lefegyverezték a varsói német helyőrséget. A főváros felszabadításával elkezdődött a „nulladik óra”, a függetlenségét visszaszerző lengyel nemzet ugyanis innen számította a Második Lengyel Köztársaság megalakulását.

A 123 éve kivéreztetett állam történelmi határainak visszaállítása, a forrongó, konfliktusoktól izzó Európában egyáltalán nem volt egyszerű feladat. A függetlenség kikiáltásakor, ugyanis nem léteztek határok. Lengyelország szinte minden szomszédjával kisebb nagyobb háborúkba és fegyveres konfliktusokba bonyolódott.

A Władysław Eugeniusz Sikorski által megszervezett Lengyel Hadsereg katonái a függetlenség első három évében folyamatosan foglalkoztatva voltak. A nyitott határok kérdése rögtön összeugrasztotta a lengyeleket és az ukránokat, akik a korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galícia birtoklásáért csaptak össze. A lengyel-ukrán konfliktus megágyazott a lengyel-szovjet háborúnak, amelyre 1919 és 1921 között került sor.

Lengyel katonák masíroztak a frontra az 1920-as varsói csatára készülve

A kialakult helyzetet Winston Churchill így jellemezte: „Az óriások háborúja véget ért, a törpéké elkezdődött”. A lengyel–szovjet háborúban a lengyelek visszaverték a Varsót fenyegető bolsevik haderőt, és az 1921-es rigai békében rögzítették az új lengyel–szovjet határvonalat. Lengyelországhoz jelentős belorusz és ukrán lakosú területek kerültek. A kijelölt határvonal egyébként közel azonos volt a 18. századi Lengyel Királyság keleti határaival.

A keleti konfliktussal párhuzamosan a Porosz Királyság által korábban elfoglalt, majd 1871-től Németországhoz tartozó ősi, Nagy-Lengyelországnak hívott területekért is megindult a harc. Az 1919. június 28-án aláírt versailles-i békeszerződés értelmében – kevés kivételtől eltekintve –, a történelmi Nagy-Lengyelország szinte teljes egészében lengyel fennhatóság alá került.

A németek ezen felül elveszítették Felső-Szilézia egy részét és Danzigot is, amely végül nem a lengyelekhez, hanem a Népszövetség igazgatása alá került. Lengyelország viszont kijárathoz jutott a Balti-tengerre, így Kelet-Poroszország elvesztette szárazföldi kapcsolatát a német anyaállammal.

A két nagy ellenfél mellett az új lengyel állam Litvániával és Csehszlovákiával is rövid fegyveres konfliktusba keveredett: A litvánoktól sikerült megszerezni Wilnót, azaz Vilniust, amely ma Litvánia fővárosa. A csehszlovák-lengyel határmenti vitákat pedig népszavazással sikerült lezárni.

A közel 35 milliós Második Lengyel Köztársaságnak, amely jelentős ukrán, belorusz, litván, zsidó és német kisebbséggel rendelkezett, 1921-re megszületett az alkotmánya is. Az alaptörvény értelmében a legfőbb hatalmi törvényhozó szerv az általános, egyenlő és titkos választójog alapján választott kétkamarás parlament lett. A lengyel demokrácia azonban zsákutcába jutott, így Józef Piłsudski a politikai patthelyzetet egy katonai puccsal oldotta meg 1926-ban, majd ezt követően egy féldiktatórikus rendszert alakított ki az országban.

Ugyan Józef Piłsudski 1923-ban visszavonult az aktív politikától, 1926-ban katonai puccsal visszatért a hatalomba

Bár a Második Lengyel Köztársaság 1939 szeptemberében a német és a szovjet támadásoknak köszönhetően felbomlott, november 11-e a mai modern Lengyelországban is piros betűs ünnepnap, a Függetlenség Napja.