„Minden fogoly egyúttal a maga börtönőre is”

2015. december 14. 16:30 MTI

A Bern közelében fekvő Konolfingen településen született 1921. január 5-én. Apja református lelkész volt, miként nagyapja is, akinek nevét szatirikus írásai tették ismertté. A középiskolát Bernben végezte, majd 1941-től német nyelvet és irodalmat, valamint filozófiát tanult a Zürichi Egyetemen. Egy szemeszter után átjelentkezett a Berni Egyetemre, ahol teológiai tanulmányokat folytatott. Hamar kiderült, hogy kitűnően rajzol és fest, szenvedélyes színházrajongó volt, ráadásul a dramaturgiai irodalomban is elmélyült, így a lelkészi pálya iránti elhivatottsága gyorsan semmivé foszlott.

1943-ban végleg hátat fordított a szervezett oktatásnak, a zürichi Weltwoche című lap grafikusa, illusztrátora, majd később színikritikusa lett. 1946-ban megnősült, és feleségével, Lotti Geissler színésznővel Bázelbe költözött. A hosszas drámaelméleti, drámatechnikai tanulmányok után a következő évben írta meg első darabját Meg vagyon írva címmel (melyet húsz évvel később Az újrakeresztelők címen dolgozott át), majd 1948-ban megjelent A vak című drámája is. E korai művei még a misztériumjátékok hangvételét és formai megoldásait idézték, s arra a kérdésre keresték a választ: hogyan lehet összeegyeztetni az Isten végtelen jóságába és mindenhatóságába vetett hitet az általa teremtett világ gonoszságával.

A darabjait kísérő értetlenség nem szegte kedvét, ám érdeklődése az 1940-es évek végére egyre inkább a társadalmi ellentmondások, az eltömegesedés, az egyéni és közérdek kibékíthetetlennek látszó ellentéte, az állam túlzott elbürokratizálódása felé fordult. Ekkoriban megkezdett színházelméleti tanulmányában, amely 1955-ben Színházi problémák címmel jelent meg, megfogalmazta, miért tartja a komédiát ezen ellentmondásos, szorongató kor legautentikusabb műfajának: "Közös a bűnünk... inkább szerencsétlenek vagyunk, mint bűnösök. A komédia illik hozzánk. Világunk éppúgy a groteszkbe vezetett el, mint az atombombához... az apokaliptikus vízió lett groteszkül reális". Első, már komoly sikert aratott komikus tragédiája, A Nagy Romulus is ennek a hitvallásnak a jegyében készült, paródiáját adja a nagy történelmi korszakváltásoknak, az uralmon lévők magánkedvteléseinek, az iskolai történelemkönyvek anyagának.

Az igazi világsikert az 1956-ban megjelent Az öreg hölgy látogatása című darabja hozta meg, amelyből 1964-ben film is készült Ingrid Bergmannal és Anthony Quinn-nel a főszerepben. A Magyarországon is igen gyakran játszott tragikomédia Dürrenmatt morálfilozófiai gondolatainak legfrappánsabb megfogalmazása, a pénz mindenhatóságába vetett hit, a megalkuvás, a gátlásnélküliség, a manipuláció hihetetlenül pontos rajza. Hasonlóan nagy sikert aratott Fizikusok című drámája is, amely aktuálpolitikai kérdéseket feszeget, a hidegháború, az egész emberiséget fenyegető atomkatasztrófa ellen tiltakozik. Későbbi darabjaiban (A Meteor, János király, Egy bolygó portréja), amelyek szintén fontos társadalmi-művészeti kérdéseket tárgyaltak, nem tudta megismételni a nagy drámák bravúrját.

Az ötvenes évek elejétől prózai munkássága is egyre jelentősebbé vált, krimiszerű regényei, mint A bíró és a hóhér, A gyanú, A baleset, Az ígéret igen olvasottak voltak az igényes detektívregényeket kedvelők körében. Népszerűségét növelte, hogy regényei egy részét filmre is vitték, így például Az ígéretnek több feldolgozása is készült, amelyek közül igen jelentős Fehér György különös hangulatú filmje, a Szürkület, valamint a Sean Penn rendezte feldolgozás Jack Nicholsonnal a főszerepben. Dürrenmatt életművének fontos részét alkotják rádiójátékai is, amelyek közül a Stranitzky és a nemzeti hős címűt a Magyar Rádió is műsorára tűzte.

Noha sokszor emlegették az irodalmi Nobel-díj várományosai között, ezt soha nem kapta meg, de számos más rangos kitüntetéssel ismerték el munkásságát: 1959-ben a mannheimi Schiller-díjjal, 1960-ban a svájci Schiller-alapítvány nagydíjával, 1966-ban pedig a német nyelvű irodalom legrangosabb elismerésével, Georg Büchner-díjjal jutalmazták. Irodalmi mestereinek Plautust, Moliere-t, Wedekindet, G. B. Shaw-t és Thornton Wildert tartotta, de a kritika leginkább Brecht hatását emeli ki, hiszen mindketten a közéleti problémák, a visszásságok, a megoldatlanságok szószólói, kritikusai voltak. Többnyire kemény szavakkal, sokszor maró gúnnyal bírálta a svájci társadalom valóságát, halála előtt nem sokkal egy beszédében börtönnek nevezte hazáját, ahol "minden fogoly egyúttal a maga börtönőre is".

1983-ban meghalt a felesége, és ő egy évvel később újra megnősült. Felesége Charlotte Kerr színész-rendező volt, aki a színészi munka mellett színházi újságíróként is dolgozott, illetve segített Dürrenmatt kései műveinek sajtó alá rendezésében is. A világhírű író 1990. december 14-én hunyt el, szívroham következtében. Halála után tíz évvel, 2000 szeptemberében Neuchatelben özvegye megnyitotta a Dürrenmatt Központot, ahol az író festményeivel és rajzaival is megismerkedhetnek meg a látogatók.