Mi mindent jelképezhetett a szakáll Shakespeare korában?
2019. szeptember 11. 19:29 Múlt-kor
Színház az egész világ
A tudomány előtt ismeretes, hogy ekkoriban a pubertáskor később kezdődött, mint napjaink embereinél, így a férfiakat akár késő kamaszkorukban vagy még a korai húszas éveikben is „fiúknak” láthatta a társadalom.
Ez fontos tényező annak értelmezésében is, hogy a kor színházaiban miért nem játszottak nők – a női szerepeket fiúk játszották, fejlődésüket tekintve pedig a jelek szerint idősebb korukig, mint elsőre gondolnánk. Az is bizonyos, hogy a korabeli drámaírók gyakran alkalmazták karaktereik megalkotásában a szakállat.
A korabeli színdarabok ábrázolásmódjában a kamaszok rendre a hazugságban, átverésben utaznak – a humorosabb hangvételű darabok kiszólogató szolgáitól kezdve a IV. Henrik-drámákban az ifjú Henrik herceg és társai valóságos bűnelkövetéséig. Ez arra enged következtetni, hogy azt a határozatlanságot, amelyet a nem teljesen szőrös arcú, ám már nem is gyermek ifjak megjelenésükkel mutattak, a szélesebb társadalom valamiféle fenyegetésként fogta fel.
A férfiassággal kapcsolatban a szakállra helyezett szokatlanul nagy hangsúly mindazonáltal kiváló eszközzé, szimbólummá tette azt a kor színházaiban. Habár valószínű, hogy a színészek saját, valódi szakállukat viselték a színpadon, bőven áll rendelkezésre bizonyíték mind a helyi amatőr társulatok, mind az egyetemi színjátszó szakkörök, mind az angol Királyi Ruhatár feljegyzéseiből az álszakállak meglehetősen elterjedt használatára.
A madzaggal felkötözött vagy ragasztóval rögzített álszakállak fontos részét képezték a kora újkori dramaturgiának, emellett központi szerepet játszottak számos előadás cselekményében, amikor a szereplők álcát öltenek magukra.
Erre kiváló példa Nathan Field, John Fletcher és Philip Massinger 1613-as An Honest Man's Fortune („Egy becsületes ember vagyona”) című darabja, amelyben a Longaville nevű szereplő kijelenti, „az álcához kötelező a szakáll.” A szakáll fent taglalt jelentőségét figyelembe véve ez rendkívül érdekes kérdéseket vet fel a férfiasság változékonyságával kapcsolatban. Az álszakállak minden stabilitását elveszik a férfiasság eme rendkívül stabil korabeli jelképének.
A kora újkori színpad valósággal hemzsegett a különféle színű szakállaktól – vörös, fekete, barna, ősz, de még kék, lila és sárga is előfordul –, amelyeket különféle fazonokra igazítottak: a széles, telt, hegyesre formált és kettéválasztott szakállaknak mind megvolt a maga jelentősége, amelyet a korabeli közönség értelmezni tudott.
A hegyes szakállak a színpadon jellemzően az udvaroncokat jelképezték, míg a széles, lapos szakáll a katonákat. Az „őszszakállú” kifejezés számtalanszor előfordul, és bármely idős férfit illethették vele.
Paradox módon az ősz arcszőrzet mind a bölcsességet és a helyes tanácsadást, mind a maradiságot és az egyre gyengülő fizikumot jelképezhette. Az „őszszakállúak” sokféle ábrázolása egyöntetűen azt sugallja azonban, hogy a férfiasság olyan előnyei, mint az anyagi stabilitás vagy a társadalmi státusz jobbára csak az erejük teljében lévő férfiakat illették meg, s nem tartottak ki idős korig.
A kora újkori színdarabok azt is jól mutatják, hogy maga a férfiasság eleve egy instabil tulajdonság volt. A férfiakat gyakorta állítják szembe egymással a hatalomért való versengésben, ilyen alkalmakkor pedig előfordult a szakáll meghúzása vagy kitépése a másik megalázása érdekében. Erre gondol Hamlet is, amikor egy, az udvarhoz újonnan érkezett színésztől megkérdi: „tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába?”
A férfiasság e feltűnő reneszánsz kori jelképének színpadi használata jól mutatja, mennyire instabil, tovatűnő és legfőképpen alaptalan volt a férfiasság kora újkori felfogása, annak ellenére, hogy a színház komplett szimbólumrendszert épített rá. Ahogy más korok, például sajátunk szakálldivatjait megfigyeljük, elgondolkodhatunk, mi minden rejtőzik az általuk konstruált jelképrendszer mögött.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
