Mennyire volt valójában erőszakos a középkor?
2019. március 12. 15:32 Múlt-kor
Válaszok az erőszakra
A középkori Európát vizsgálva tehát egy igencsak erőszakos társadalmi rend képe rajzolódik ki előttünk. Habár pontos számokat nehéz megállapítani, kétségtelen, hogy e környezetben kevesen töltenénk szívesen akár egy kis időt is. Mindennek azonban van egy másik oldala is: habár az erőszak gyakori volt, az emberek nem voltak hozzáedződve. Nagyon is foglalkoztak vele, ettől azonban még nem tartották helytelennek – inkább egy olyan dolog volt, amelyen sokat aggódtak, és amelyről sokat beszéltek.
A lovagiasság gondolata csupán az egyik kísérlet volt arra, hogy az erőszakot keretek közé tereljék. A lovagi szabályok előírták, milyen fegyverekkel szabad harcolni, hogy kizárólag méltó ellenfelekkel szabad küzdeni, és hogy kegyelmet és bőkezűséget kell tanúsítani. Mindeközben a lovagi eszme adta a támaszt a kor legvéresebb konfliktusainak is (mint például a százéves háborúnak), az azonban kétségtelen, hogy e szabálygyűjtemények azért születtek, mert az emberek érezték, hogy az erőszak hamar átcsaphat problémás jelenségbe.
A legfontosabb bizonyíték arra, hogy az embereket aggasztotta az erőszak az, hogy írtak róla. A középkori irodalom telis-tele van kínzások részletes leírásaival, ezekben azonban visszatérő elem, hogy a kínzást végrehajtókat negatív fényben tüntetik fel. Ennek csupán akkor lenne értelme, ha magát a kínzást nem helyeselték volna az emberek – ez pedig minden bizonnyal így volt. A 14. századi Franciaországban odáig is eljutottak a bíróságok, hogy a kínzás által kicsikart vallomásokat különlegesen szigorú elbírálásnak vetették alá, miután tudták, hogy az információgyűjtés e módja felettébb megbízhatatlan.
A középkorban írt hivatalos krónikák sokszor vadul túlzó számokat adnak meg az erőszak szintjét illetően, különösképpen a lázadások áldozatai esetében. Itt azonban ismét az a helyzet, hogy az így elérni kívánt elrettentő vagy lenyűgöző hatás csak akkor érvényesült, ha az emberek az erőszakot felkavaró dolognak tartották. A rendelkezésünkre álló bizonyíték nagy része a jogi dokumentumokban található. A kor még éppen kiépülőben lévő jogi rendszerei csupán azért vették a fáradságot ezek létrehozására, mert a nagy mértékű erőszak elfogadhatatlan volt.
A középkori irodalomban, mint például az úgynevezett Róka-regény nevű francia mesegyűjtemény szórakoztató történeteiben, az erőszak és a kegyetlenkedés mindenütt jelen vannak – pontosan azért, mert sokkolóan hatnak a közönségre. A jelenet, amelyben a főszereplő róka megerőszakolja barátja, a farkas feleségét, majd levizeli gyermekeiket, a középkori hallgatóságból is legfeljebb ideges, erőltetett nevetést csalt elő.
A középkor költészetében is bőségesen találunk utalásokat arra, hogy mennyire nyugtalanítónak találták az akkori emberek is az erőszakot. Dante 14. századi pokolképében például az örökös bűnhődés helyszínei a véget nem érő erőszak tanúi is egyben. François Villon francia költő „Az akasztottak balladája” című versében a bitófán oszladozó holttestek maguk mondják:
„Kik éltek majd utánunk, emberek,
testvéreink, ne szidjatok nagyon (…)”
„Kilúgozott, záporvert tetemek,
feketére száradtunk a napon;
holló kivájt az arcunkból szemet,
szemöldököt, szakállt, most kopaszon
lengünk, és soha egy perc nyugalom:
folyton bokázunk, össze- s szétborúlva,
ahogy táncunkat a szél dühe fújja;
varjú vagdal, hogy roncs szita legyünk (…)”
„S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:
kérjétek az ég irgalmát nekünk!”
(Szabó Lőrinc fordítása)
Megragadó kép – vizuális leképeződése az erőszak középkori gyakoriságának, amely egyúttal azt is megmutatja, hogy a maga korában is felkavaró volt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
