Megszállással válaszolt a Szovjetunió a csehszlovák reformkísérletekre

2023. január 5. 09:50 MTI

A „prágai tavasz” előzményei a sztálinizmus bukásával, a csehszlovák gazdaság mélyülő válságával, a cseh-szlovák viszonyban meglévő feszültségekkel és a kelet-nyugati kapcsolatokban tapasztalt enyhüléssel érlelődtek.

Antonín Novotnýt (1904-1975) – aki 1953 óta állt a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) élén, és 1957 óta az államfői tisztet is betöltötte – egyre többen bírálták a párton belül is a rossz gazdasági eredmények, a Szlovákiával szembeni arrogáns viselkedése és az 1967. október végén kirobbant, gyorsan terjedő prágai diákmegmozdulások miatt.

Bár újévi beszédében „gazdasági reformokat” és „szocialista demokráciát” ígért, Novotný a Központi Bizottság 1968. január 5-i ülésén hosszú és heves viták után kénytelen volt lemondani első titkári tisztségéről.

Utódaként – első szlovákként – a kompromisszumok emberének tartott, negyvenhat éves Alexander Dubčeket választották meg, akit az „ortodox” kommunisták és a reformerek egyaránt elfogadtak. A kezdetben gyenge, határozatlan politikusnak vélt Dubček rövid időn belül elnyerte az emberek bizalmát, és a reformfolyamat jelképévé vált.

Az államfői tisztségre március végén Ludvík Svoboda tábornokot választották meg. A CSKP áprilisban elfogadott akcióprogramja megfogalmazta a reform politikai és gazdasági céljait, amelyek nem a pluralista politikai berendezkedés és a piacgazdaság visszaállítását, hanem az „emberarcú szocializmus” megteremtését irányozták elő. A hatalmas társadalmi támogatásnak örvendő reformfolyamat azonban önálló életre kelt, irányítása kezdett kicsúszni a kommunista párt kezéből.

Megszüntették a sajtócenzúrát, megindult a kirakatperek áldozatainak rehabilitációja, sorra újították fel tevékenységüket a polgári Csehszlovákia kommunisták által megszüntetett társadalmi, ifjúsági és egyházi szervezetei.

Mindezt a Szovjetunióban és a „testvéri” szocialista államokban fokozódó gyanakvással nézték, mert attól tartottak, hogy a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következményekkel jár majd. A fejlemények aggasztóak voltak számukra, mert Csehszlovákiában a közvélemény gyorsítani akarta a demokratikus átalakulást, s egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok.

„Az ellenforradalom veszélyéről” folytatott nyílt vita során, júliusban a bolgár, a keletnémet, a lengyel, a magyar és a szovjet kommunista párt közös levelet intézett a CSKP vezetéséhez, amelynek lényege az volt: ha letérnek a szocialista útról, katonai beavatkozásra számíthatnak.

A népszerű Dubček ellenállt a sorozatban érkező felszólításoknak, sőt, meg sem jelent a Varsói Szerződés (VSZ) értekezletén. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár már attól tartott, hogy Csehszlovákia kiléphet a katonai szövetségből, holott Prágának ez nem állt szándékában. A július végén, augusztus elején a szovjet határ menti Ágcsernyőn tartott legfelsőbb szintű csehszlovák–szovjet találkozón a csehszlovák pártvezetés ugyan elfogadott néhány kompromisszumot, de a megkezdett útról nem kívánt letérni.

A szovjet vezetés augusztus 18-án ismertette a lengyel, keletnémet, magyar és bolgár pártvezetőkkel a döntést Csehszlovákia katonai megszállásáról. Két nappal később, augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a Vltava 666 fedőnevű hadműveletben a VSZ öt tagállamának (Szovjetunió, Lengyelország, NDK, Magyarország, Bulgária) húsz hadosztálya, kétszázezer katona zúdult Csehszlovákiára földön és levegőben.

Szovjet tankok Prágában

A csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, de a kommunista párt, a kormány és a parlament elnöksége határozatban utasította el a megszállást, és nyugalomra szólította fel a lakosságot. A hivatalos „vértelen okkupáció” legendája mára megdőlt, a legújabb kutatások szerint az intervenció 137 halálos áldozatot követelt.

Cseh fiatalok nemzeti lobogóval és „Miért lőtök ránk?” feliratú plakátokkal

A „prágai tavasz” legismertebb vezetőit letartóztatták és internálták, a megmaradt vezetést Moszkvába rendelték, ahol a politikailag és emberileg is megtört vezetők kényszer hatására – František Kriegel, a Nemzeti Front elnöke kivételével – aláírták a megszállást igazoló, és az augusztus 22-i rendkívüli pártkongresszus határozatait érvénytelenítő jegyzőkönyvet. Október 16-án a csehszlovák és a szovjet kormány szerződést írt alá a szovjet csapatok „ideiglenes” csehszlovákiai tartózkodásáról.

1969 áprilisára a reformereket, köztük Dubčeket eltávolították a kommunista párt éléről. Helyére a szintén szlovák, de keményvonalas Gustáv Husák került, akinek neve egybeforrt a visszarendeződéssel. Csehszlovákia a rendszer 1989-es összeomlásig, a „bársonyos forradalomig” teljes reménytelenségbe süllyedt, az értelmiség csaknem húsz évre külső vagy belső emigrációba vonult.

A szovjet sajtó az internacionalista segítségnyújtásnak minősített beavatkozást igazolandó közölt egy, a szovjet pártvezetésnek címzett behívó levelet, amelyet öt magas rangú csehszlovák politikus írt alá.

A tisztázatlan körülmények között keletkezett levél, illetve az 1968-as intervenció ügyét az 1989-es rendszerváltás után hazaárulás címén két évtizedig vizsgálták a cseh és a szlovák hatóságok, az eljárást 2011-ben zárták le, mert már nem lehetett kihallgatni a kulcsfontosságú tanúkat.

A politikai élettől szigorúan távol tartott Dubček 1989 novemberében, a „bársonyos forradalom” idején újra megjelent a politikai színtéren. A kommunizmus bukása után a parlament elnökévé választott politikus 1992. november 7-én egy autóbaleset következtében halt meg.