Megfejtették a több ezer éves lengyel fakoporsó rejtélyét
2026. július 13. 12:01 Múlt-kor
Modern dendrokronológiai és izotópos vizsgálatokkal tisztázták a Wielbark-kultúra egyik kiemelkedő, 1899-ben egy lengyelországi sziklafalról lezuhant fakoporsójának kormeghatározási anomáliáit. A kutatás rávilágít, hogy a csontok téves, a koporsónál száz évvel régebbi kormeghatározását az elhunyt tengeri táplálkozása okozta.
A Balti-tenger partján fekvő Bagicz falu közelében, a tengerparti erózió következtében a 19. század végén előkerült kivájt tölgyfakoporsó a régió egyetlen épségben fennmaradt fatemetkezése a római vaskorból. Bár a sírmellékletek - köztük egy bronz fibula, üveg- és borostyángyöngyökből álló nyaklánc, valamint bronz karperecek - a Krisztus utáni 2. század első felére utaltak, az elhunyt fiatal nő fogmaradványainak korábbi radiokarbonos vizsgálata mintegy száz évvel régebbi kort mutatott.
A datálási ellentmondás feloldása érdekében Marta Chmiel-Chrzanowska és kutatócsoportja a korábbiaknál lényegesen kíméletesebb, minimális roncsolással járó dendrokronológiai módszert alkalmazott a szarkofág szíjácsán. Az elemzés eredményei alapján a koporsóhoz felhasznált faanyagot egyértelműen a Kr. u. 112 és 128 közötti időszakban vágták ki, ami teljes összhangban áll a tárgyi leletek korával.
A több mint egy évszázados rejtélyt, miszerint az emberi maradványok miért tűntek idősebbnek a koporsónál, a táplálkozási szokások modern analízise oldotta meg. A fogak nitrogén-, oxigén- és stronciumizotóp-vizsgálata kimutatta, hogy a nő étrendje rendkívül gazdag volt állati fehérjékben. A kutatók megállapították, hogy a tengeri halak és élőlények fogyasztása okozta az úgynevezett tengeri rezervoár-effektust: a tengeri táplálékkal a szervezetbe jutó, alacsonyabb szén-14-es izotópszint miatt a csontok a valóságosnál idősebbnek mutatták magukat a hagyományos szénizotópos kormeghatározás során.
A stroncium- és stabilizotóp-elemzések emellett arra is rámutatnak, hogy a fiatal nő valószínűleg nem a Balti-tenger medencéjének helyi lakosa volt, ami a kutatók szerint új perspektívákat nyit a római vaskor mobilitásának és kulturális kapcsolatainak vizsgálatában.
A bagiczi lelet az egykori Wielbark-kultúra történetének kiemelkedő emléke. A koporsó és a benne fekvő, marhabőrre helyezett test egyedülálló épségét a vízszintemelkedés nyomán kialakult anoxikus, oxigénmentes környezet biztosította, amely megakadályozta a szerves anyagok lebomlását.
Bár a régészeti szakirodalom a lelet látszólagos elkülönültsége és gazdagsága miatt évtizedekig úgy vélte, hogy az elhunyt a társadalmi elithez, esetleg az arisztokráciához tartozott, az újabb topográfiai elemzések ezt már cáfolták. A sír eredetileg egy kiterjedt, átlagos vaskori temető része volt, és csupán a part menti erózió, valamint a sziklafal beomlása szakította el a környezetétől.
A kutatás legfőbb tudományos hozadéka, hogy bizonyítja: azokon a földrajzi területeken, ahol a vízkeménység és a tengeri táplálkozás befolyásolhatja a biológiai mintákat, a szénizotópos adatokat feltétlenül kiegészítő eljárásokkal kell ellenőrizni a történelmi tévedések elkerülése végett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
