A deportáltak felszabadulása és hazatérése a magyarországi holokauszt históriájának kevésbe feltárt területe, noha ezen időszak eseményei szervesen kapcsolódnak a vészkorszak történetéhez, és a személyes életutak feltárásakor szintén megkerülhetetlenek. Paradox módon az első szelekciók után életben hagyottak és koncentrációs táborokba zsúfoltak túlélési esélyei a felszabadulás közeledtével – és a reménykedés felerősödésével – fordított arányban egyre inkább csökkentek. A szövetséges csapatok előrenyomulásának hatására 1945 elejétől a kibontakozó káosz, az összeomlott központi adminisztráció – az egyébként is silány, csak a lassú éhhalálhoz elegendő – ellátás akadozását vagy teljes megszűnését eredményezte, és felgyorsította az életkörülmények romlását.

A Harmadik Birodalom ellenőrzése alá került európai országokat átszövő lágerrendszer ekkor leginkább egy felbolydult hangyabolyhoz volt hasonlatos. A front közeledtével a foglyokat egyik helyről a másikra hajtották, az evakuálások során megindított menetekben az útközben leszedett füvek, összekapkodott csupaszcsigák lettek az önellátó élelmezés fő fogásai. A németek elsőként 1945 januárjában az auschwitz–birkenaui komplexum kiürítéséhez láttak hozzá, és a foglyokat továbbhurcolták az ország belseje felé, március–április folyamán az SS-csapatok hozzáláttak a nyugaton fekvő táborok kiürítéséhez.

A végtelenségig kimerült foglyok számára az életet mentő alakulatok megérkezését az éppen zajló harci cselekmények, a frontvonal alakulása és a helyzetet jól átlátó SS-csapatok reakciói befolyásolták. A lengyel, cseh területeken fekvő lágereket, így a nagy részben kiürített Auschwitzot és a koncentrálási pontként működtetett Theresienstadtot a szovjetek szabadították fel. A táborok evakuációja során jelentős felvevőállomásként funkcionáló lágerrendszereket, így Bergen-Belsent, Buchenwaldot, Mauthausent, Dachaut a brit–kanadai és az amerikai csapatok érték el. Az evakuálási hullámokba került foglyokra pedig a gyalogmenetben, esetleg a magukra hagyott vagy éppen fehér lepedőkkel beborított vonatszerelvényeken összezsúfolva találtak az első szövetséges katonák. A deportált lét tehát a legkülönbözőbb időben és helyen érhetett véget.

Gyilkos ételek

A Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnoksága azon személyeket, akiket saját akaratuk ellenére elhurcoltak eredeti tartózkodási helyükről, displaced personsnak (DP) nevezte el. Stanley R. Mickelsen amerikai dandártábornok már 1944. április 20-án leszögezte, a gyökértelenek gondozása elsőrangú katonai feladat: „Nem vennénk figyelembe az emberi karaktert, ha azoktól az emberektől, akik évekig rabszolgák voltak, elvárnánk, hogy saját maguk tegyék meg az első lépést a szabadságba…” – nyilatkozta a haditudósítóknak. A nagyhatalmak saját – amerikai, brit, francia, szovjet – megszállási övezetükben tevékenykedtek, a szabályozás és a bánásmód zónánként eltért.

Ismeretes, hogy a felszabadulás a legnagyobb segítő szándék ellenére sem jelentette mindenki számára az életben maradást. A betegségek éppen úgy szedték áldozataikat, mint a jó szándékból a katonáktól kapott vagy éppen a feltört élelmiszerraktárakból szerzett, kiéhezett emberek keze ügyébe került nehezen emészthető ételek. A feladat, amely a felszabadítókra várt, egyik táborban sem volt könnyű, a parancsnokok többször gyakorlatlannak bizonyultak. A táborok hetek alatti felszámolása, az éhhalál szélén álló, demoralizált embertömegekkel való szembenézés előre nem sejthető problémákat vetett fel. Nem lehetett egyszerű eldönteni, hogy kezdjenek hozzá a munkához: először kimentsék a tetves, mocskos barakkokból a foglyokat, vagy ételt osszanak mihamarabb, netalán a halálukon lévőket részesítsék ellátásban, amíg nem késő, a hullák eltakarításáról nem is beszélve, ami a zsúfoltság mellett a másik legnagyobb veszélyforrása volt a fertőzések, járványok kialakulásának.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. tél számában olvasható.