Lehull a lepel a Trianon-legendákról
2015. augusztus 4. 16:39
„Trianonnal az a baj, hogy nem lehet vele lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni” - idézte Ablonczy Balázs a Trianon-legendák című kötete idén júniusban megjelenő második kiadásának előszavában Ungváry Krisztián szavait. Ablonczy a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent könyvének első kiadásából csaknem tízezer példány fogyott, ami a történelmi témájú művek piacán kiemelkedő eredménynek számít, ez azonban nem is meglepő, hiszen a szerző például olyan kérdésekre adja meg a választ, hogy mi közük volt a szabadkőműveseknek Trianonhoz? Milyen szerepet játszott a döntésben George Clemenceau magyar menye? Igazak-e az összeesküvés-elméletek? Az utódállamok valóban hajózható folyóknak állították be patakjainkat, csak azért, hogy így nagyobb területhez jussanak? Volt-e titkos záradéka a békeszerződésnek?
A 2010-ben megjelent első kiadásról sokan vélték úgy, hogy provokatív lesz - már csupán a témaválasztás kapcsán is, azonban a közel egy évszázada megtörtént esemény, amely a magyar történelem egyik legfájóbb pontja volt, mindig kiemelt helyet fog kapni a köztudatban, onnan ki nem törölhető, hiszen a szabótól kezdve a háziorvoson át a hentesig mindig mindenkinek lesz véleménye róla. Az utóbbi időben egyre több objektív írás született Trianonról, így Ablonczy úgy döntött, azt írja le, ami „nem történt meg”, vagyis azokat az eseményeket, amelyek a legendák ködébe vesznek.
Az 1920. június 4-i döntéssel az ország korábbi (Horvátország nélküli) 283 ezer négyzetkilométeres területe 92,9 ezer négyzetkilométerre, lakossága pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Eközben az elcsatolt területek lakosságának több mint 30 százaléka, mintegy 3,2 millió ember magyar volt. Ezt a - nyugodtan nevezhetjük így - tragédiát mindezidáig sem a tudomány, sem pedig a politika nem tudta a közvélemény számára elfogadhatóvá tenni, amit pedig nem képes az emlékezet feldolgozni, arról gyakran meseszerű elbeszélések, a legendák ködébe vesző, sokszor nem alaptalan, mégsem teljesen helytálló állítások születnek.
Az egyik legnépszerűbb mítosz szerint George Clemenceau francia miniszterelnök azért volt olyan bántó és elutasító a magyarokkal szemben, mert őket okolta fia elrontott házasságáért. A fiatal, 27 éves Michel Clemenceau Diószegen ismerte meg a 18 éves, nemesi családból származó Michnay Idát. Eljegyzésükre 1900 szeptemberében került sor, majd egy évvel később házasságot kötöttek. A hiú, önző és igen kegyetlen férj, valamint a csábításnak engedő magyar feleség néhány évvel később elvált, miközben apa és fia is elhidegült egymástól. A francia miniszterelnöknek tehát valóban volt magyar menye, ám az túlzás, hogy szerepe lett volna a trianoni döntésben. Clemenceau a magyar politikai elit iránti ellenszenvének kezdete az 1906 és 1909 közötti időszakra tehető, amikor a Harmadik Köztársaság miniszterelnöke volt, Magyarországon pedig a függetlenségi-ellenzéki koalíció kormányzott, amely azonban a nyugati várakozásokkal ellentétben nem tudott igazi gátja lenni a német befolyásnak.
Igen érdekes, hogy a legendáknak és a félreértéseknek köszönhetőknek az is megválaszolandó kérdéssé vált, hogy pontosan hol is írták alá a békeszerződést. Kevesen tudják, de kezdetben úgy tűnt, hogy a bolgárhoz hasonlóan a magyar békeszerződést is Neully-ben írják majd alá, a Trianon-palotát csak 1920. május végén említette meg a francia külügyminisztérium a párizsi magyar képviselet vezetőjének. A versailles-i kastély kertjében két Trianon-palota is található, sok értekezés szerint az 1768-ban elkészült, kisebbik épületben került sor az aláírásokra, sőt olyan elmélet is volt, hogy a két palotát összekötő csarnokban szignóztak a meghatalmazottak. A válasz viszonylag egyszerű, ugyanis a Kis-Trianonban nincs akkora terem, amely a görög királyt, udinei herceget, Foch és Pétain marsallt is magába foglaló, igen népes diplomatacsoportot befogadhatta volna. A korabeli francia újságcikkek nem tévedtek a helyet illetően: a magyar békeszerződést az 57 méter hosszú, 7 méter széles Galérie des Cotelle-ben írták alá, amely a Nagy-Trianonban található.
A hajózható patakok balladája (a csehek hajózhatónak hazudták a Sátoraljaújhelynél folyó Ronyvát, valamint az Ipolyt), valamint azon mítosz mellett, miszerint Románia kéjnők szolgálataival igyekezett az antant államférfijait a kedvezőbb döntésre hangolni, Ablonczy többek között kitért arra is, hogy 1920 márciusában a brit diplomácia még kifogásolta, hogy „2 millió 750 ezer magyart” idegen uralom alá kényszerítsenek, azonban hónapokkal később már nem kardoskodnak ezen igazságtalanság ellen. Egy hipotézist említ meg, amely szerint Franciaország más területeken, jelesül a Közel-Keleten már kompenzálta Nagy-Britanniát, ugyanis az egykori német kőolaj-érdekeltségek átvételében és a piacok újrafelosztásában feltűnő előnyöket élvezett London. A mezopotámiai kőolajkincset például 75-25 százalékos arányban osztották meg a britek, valamint a franciák között, továbbá Párizs vállalta, hogy a francia mandátum alá került Szíriában kőolajvezetéket épít Irak felé, ezen területeket pedig átengedi szövetségesének, amelynek fizetnie sem kellett az áteresztett olajért.
Érdemes még egyszer kihangsúlyozni, hogy a kötet nem a már jól ismert, számtalanszor emlegetett, száraz tényeket adja vissza, hanem új megközelítésben foglalkozik a témával. A legendákat több forrásból igyekszik, hol megcáfolni, hol pedig alátámasztani a szerző.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
