Az 1961 augusztusában Nyugat-Berlin köré felhúzott, 155 kilométer hosszúságú betonfal közel három évtizedes fennállása alatt a német főváros elsőszámú jelképévé vált. Az NDK vezetése által „antifasiszta védőgátnak” nevezett, ronda kolosszuson keresztül mintegy 5000 NDK-állampolgár – köztük számos határőr – kísérelt meg Nyugat-Berlinbe szökni, legtöbbjüket azonban elfogták, legalább 136-an pedig életüket vesztették. A falhoz legközelebb lakó kelet-berliniek állítólag nagyobb arányban szenvedtek alkoholizmustól és depressziótól, és gyakrabban fordult elő körükben a családon belüli erőszak, mint a távolabb élő lakosoknál. Mindez az idősebb generációra vonatkozott, a gyermekek - akiknél a kíváncsiság mindig is erősebb volt a félelemnél - kihasználták a fal adta lehetőségeket, és semmitől sem tartva másztak fel rá, birkóztak vagy éppen rúgták a labdát a tövében.