Kocsmában és ágyban is kötöttek házasságot a középkori Angliában
2016. február 18. 08:33
Akik csak a paráználkodás miatt házasodtak
A szigorú szabályok hiánya természetesen gyakran szült félreértéseket, és sokszor még a felek sem értettek abban egyet egymással, hogy házasok-e vagy sem. Az angol egyházi hatóságok által 1217-19-ben elfogadott rendeletek figyelmeztették a férfiakat, hogy lehetőleg ne „helyezzenek egy fiatal nő kezére fából vagy más anyagból készült, ócska vagy értékes gyűrűt tréfából, annak érdekében, hogy ily módon könnyebben paráználkodhassanak vele, nehogy – miközben csak viccelni akarnak – a házasság jármába hajtsák a fejüket”. A bíróságok elé került házassági ügyek többségében a tét annak bizonyítása volt, hogy a házasság valóban megköttetett.
A számos házassági ügy különösen azért okozott komoly fejfájást a klerikusoknak, mivel a házasságot a 12. században bevették a szentségek közé. Egy férfi és egy nő egybekelése Krisztus és az egyház szövetségét szimbolizálta, ezt pedig aligha lehetett a korban félvállról venni. Mivel Isten „tanúként” való jelenléte elég volt házasságkötéskor, nem volt szükség arra, hogy más emberek is részt vegyenek az eseményen, de mint láthatjuk, a fent említettekhez hasonló esetek elkerülése érdekében erősen ajánlott volt. Válás a ma ismert formában nem létezett. Ha az egyik fél meg akart szabadulni a másiktól, be kellett bizonyítania, hogy a házasságot valójában meg sem kötötték. A bigámia már ekkor is törvénytelen volt, mint ahogy egyházi szolgálatba állt személy sem házasodhatott, a házasulandó felek pedig csak keresztények lehettek.
Emellett rokonok sem kelhettek egybe, a család fogalmát pedig meglehetősen szélesen értelmezték. 1215 előtt hetedíziglen nem volt szabad rokonokkal házasodni, vagyis akiknek csak a hetedik fokon volt közös ősük, azok sem kelhettek egybe. Mivel ennyire távoli rokoni szálakat nagyon nehéz volt bizonyítani, a szabály a visszaélések melegágya lett: sokan egyszer csak rábukkantak egy hetedízigleni (vagy közelebbi) közös ősre, furcsa módon általában éppen akkor, amikor elegük lett a házaséletből. A negyedik lateráni zsinat ezért 1215-ben megváltoztatta a rendelkezést, és innentől már csak egy közös ükapa, vagy közelebbi ős esetén volt tilos házasságra lépni egymással. Emellett a keresztszülők sem házasodhattak keresztgyerekeikkel, és a nem vér szerinti rokonokkal kötött házasság is tilos volt.
Ha pedig már minden egybekelés előtti akadályozó tényezőt kizártak a felek, a házasság során is számos probléma adódhatott. Kenti Johanna (aki később hozzáment a Edwardhoz, a „fekete herceghez”, és házasságukból született a későbbi II. Richárd) például fiatalkorában családi nyomásra hozzáment William Montacute-hoz, Salisbury első earljének fiához és örököséhez, amikor azonban már nyolc éve házasok voltak, a pápa felbontotta a frigyet, mivel Johanna 12 éves korában már titokban hozzáment egy Thomas Holland nevű lovaghoz.
Utólag nehéz megmondani, hány ember házasodott szerelemből a középkori Angliában, vagy hányan találták meg a boldogságot a házasság révén, az mindenesetre tény, hogy az emberek túlnyomó többsége egybekelt valakivel, és általában az özvegyek is újra elkötelezték magukat. Ez pedig azt mutatja, hogy a házasság, ha még csak a társadalmi konvenciókhoz való ragaszkodás szintjén is, a többség számára kívánatosnak bizonyult.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
