Múlt-kor.hu

„Kérek még, felügyelő úr” – milyen volt valójában az élet Twist Olivér dologházában?

„Kérek még, felügyelő úr” – milyen volt valójában az élet Twist Olivér dologházában?

2021. november 18. 18:47 Múlt-kor

Szétválasztott családok és „megmászhatatlan” kerítések

Az egyesületi dologházat annak korai éveiben a Twist Olivér befolyása mellett a sajtó szegénységi törvényt ellenző része is támadta, amely bármilyen kétes eredetű történetet hajlandó volt közölni, ha az a dologházakat rossz színben festette le. Az új törvény ellenzői kiemelten kritizálták ez egyesületi dologházak szabályzatát, amely elválasztotta egymástól a férjet, feleséget és gyermekeiket. 1843-ban, miután a Bethnal Green-i dologházban egy csecsemőt állítólag elvettek anyjától, és csak szoptatás idején láthatta, a Punch magazin egy anyja kezéből kiragadott gyermeket ábrázoló karikatúrát közölt „A szegénytörvény anyateje” címmel. Valójában a szabályzat hétéves korig megengedte a gyerekeknek, hogy anyjukkal maradjanak a női lakrészben, és anyjuknak, hogy észszerű időben bármikor találkozzanak az idősebbekkel. Elméletben bármely szülő kérhetett napi találkozót a gyermekével, de a gyakorlat szerint inkább a vasárnap délutánokat töltötték együtt a családok.

A nők és a férfiak szétválasztását a fegyelem fenntartásával indokolták. Mivel a legtöbb dologházban csak a személyzet két tagja volt bennlakó (az igazgató és a házvezetőnő), ez az elrendezés segíthetett az intézmény zökkenőmentes vezetésében. A hatvan év feletti férjek és feleségek kérhettek saját, közös hálószobát, de ez nem mindenhol állt rendelkezésre. A dologházak lakói mégis találtak módot, hogy megkerüljék a szabályzatot. 1905-ben, hogy megakadályozza az efféle tevékenységet, a steyningi dologház „megmászhatatlan” kerítést épített a férfi és női udvarok közé. Miután kiderült, hogy a lakók még így is képesek voltak titkon randevúzni, a nyomozás felderítette, hogy a női és férfi oldalak egyszerűen a postán keresztül érintkeztek. Egy alkalommal Ross városka dologházának leleményes női lakói férfiruhába öltöztek, és így jutottak be a számukra tiltott szárnyba.

Az 1870-es évekig a dologházban nem volt szerencsés megbetegedni. A gyengélkedők zsúfoltak és rosszul szellőztetettek voltak, az ápolásról pedig általában az idős női lakók gondoskodtak, akik, akárcsak Mrs. Gamp Charles Dickens Martin Chuzzlewitjében, gyakran írástudatlanok, de sűrűn részegek voltak. Az efféle ápolók jellemzően napi sörfejadagot kaptak, de emellett gyaníthatóan beledézsmáltak a betegeknek felírt brandy-be és porterbe is.

Akadtak azonban kivételek is. Miután Dickens 1860-ban meglátogatta a liverpooli dologház gyengélkedőjét, feljegyezte, hogy „a kórtermek minden szempontból tökéletesek. Nem lehetének emberségesebbek, együttérzőbbek, gyengédebbek, figyelmesebbek, vagy hasznosabbak.” Ebben az évtizedben mozgalom indult a dologházak egészségügyi részlegeinek fejlesztésére, ami fokozatosan új gyengélkedők építéséhez és képzett ápolók alkalmazásához vezetett – ez utóbbiban a krími háború „lámpás hölgye”, Florence Nightingale is komoly szerepet játszott. Az 1880-as évektől kezdve pedig a dologházak gyengélkedői fokozatosan ellátást kezdtek nyújtani nem bennlakók számára is, akik nem engedhették meg maguknak, hogy egy doktor szolgálatait megfizessék, így gyakorlatilag a szegények kórházaivá váltak.

Visszatekintve, a dologházak lakóinak számára a legnehezebb időszak az új szegénységi törvény első három évtizede volt, amikor leginkább a munkaképes férfiakat igyekeztek segélyért folyamodástól eltántorítani. Az 1890-es évekre azonban a helyzet látványosan megváltozott. A lakókat inkább foglalták el kertészkedéssel, faaprítással, vagy a saját mesterségükhöz illő munkával, mintsem a korábbi időkre jellemző kőtöréssel és kóctépéssel. Az idősek sok helyen heti dohány- vagy tubákfejadagot kaptak, valamint könyvekkel és újságokkal is ellátták őket. A macclesfieldi dologházban a „tiszteletreméltó” öregek szépen díszített, kényelmes bútorokkal berendezett szárnyban lakhattak, saját ruháikat viselhették, megtarthatták néhány holmijukat, kisállatuk is lehetett, délutáni teát szolgáltak fel nekik, és naponta meglátogathatták barátaikat. 1914-re a már említett Ross dologházának idősebb lakói közös nappali szobával és saját hálófülkével bírtak. A megszabott étkezési idők megszűntek, és még mozilátogatást is szerveztek minden héten a lakóknak.

A közhiedelem dacára a dologházak rendszere és körülményei az évek alatt hatalmas változásokon mentek keresztül. Sokak számára azonban mindez mit sem számított: a dologházba jutással járó borzasztó szégyen miatt sokan inkább meghaltak volna, semhogy betegyék a lábukat egybe.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

„Kérek még, felügyelő úr” – milyen volt valójában az élet Twist Olivér dologházában?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2021. tél: Mesélő naplók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra