Kennedy matyóbabájától a cinkotai „Krisztusig” – az ismeretlen forradalom
2016. szeptember 9. 15:17
Az Amerikáért otthagyott kártyaparti
Deák Nóra „Operation Mercy”: 1956-os menekültek fogadtatása az Egyesült Államokban – lehetetlennek tűnő küldetés? című előadásában (amelynek kibővített változata novemberben már írott formában is olvasható lesz) elsősorban levéltári kutatásokra alapozva részletesen ismertette a forradalmárok amerikai befogadásának politikai és jogi hátterét. A kutató a Camp Kilmer nevű fogadóállomáson keresztül az USA-ba távozó 31 225 menekült adatait dolgozta fel. Mint kifejtette, a 37 befogadó ország közül abszolút értékben a legtöbb 56-os menekültet az USA fogadta be, a menekültek számának népességhez viszonyított aránya tekintetében viszont Kanada „nyert”.
Deák Nóra részletesen beszélt az USA bevándorlási törvényeiről, amelyek meghatározták a magyarok befogadását. Az előadás során felmerült, hogy miért nem a magyarokat korábban befogadó Ellis Islanden, hanem Camp Kilmeren regisztrálták a menekülteket. A válasz egyszerű: Ellis Island 1954-ben bezárt, utóbbi pedig egy üresen álló katonai létesítmény volt, amely stratégiai szempontból is ideális helyen állt. A menekülteket egy idő után már kétnyelvű üdvözlőtábla fogadta.
A kutató elmondta, már nagyon korán, 1956. november 6-án megalakult egy bizottság az amerikai magyarság képviselőiből, így már ekkoriban elkezdődhetett az adománygyűjtés és a segélyszervezetek mozgósítása. A menekültek regisztrálására az IBM még lyukkártyás számítógépeket is felajánlott. Az egyházak nemcsak segélyszerveztként, hanem lelkiszolgálatot ellátó egyesületként is részt vett a menekültek fogadásában.
Balogh Balázs Az 1956-os menekültek társadalmi integrációja az amerikai társadalomba és a magyar közösségekbe című előadásában felvázolta a különböző korszakokban Amerikába kivándorló magyarok fogadtatása, integrációja, valamint a megváltozott környezet saját identitásukra gyakorolt hatása közötti különbségeket. A legutóbbi cenzus szerint több mint 1,5 millióan vallották magukat magyarnak (vagyis ennyien tartották fontosnak, hogy magyar őseik is vannak, mivel a megkérdezettek identitásuktól függően több nemzetiséget is beírhattak), ezek közül mintegy 120-130 ezren beszélnek többé-kevésbé magyarul.
Mint a kutató kifejtette, minden korszak kivándorolói más-más Magyarországot vittek magukkal, ebből következően pedig más-más mentalitást is. Az egyén identitáskonstrukcióját az óhaza, a befogadó ország, valamint a szűkebb környezet határozza meg, amelyben él. Az 56-osok megjelenése tovább árnyalta az egyébként is sokszínű, „öreg amerikások”, valamint a DP-k (displaced person – a második világháború, valamint a háború utáni években kivándoroltakat nevezték így) által fémjelzett magyar bevándorlótársadalom differenciáltságát.
Balogh Balázs kitért arra, hogy az 1956-ban kivándoroltak mindössze kb. 5 %-a vehetett részt a fegyveres felkelésekben. A kivándorlókat motiválhatta a fiatalos kalandvágy, a jobb lehetőségek, valamint az 1950-es években elszenvedett sérelmek és rossz tapasztalatok is. Absolon Tibor angyalföldi vagány például egy kártyapartit hagyott ott, hogy egy teherautóra felszállva Ausztriába emigráljon.
A különböző korokban érkezett magyarok közötti érintkezés nem mindig volt teljesen zökkenőmentes. Az 56-osok új társadalmi érintkezési formákat hoztak magukkal, amit a DP-k nem tudtak megszokni: ilyen volt például a nemek közötti különbségek eltűnése, a közönséges megnyilvánulások tömkelege, a társadalmi pozíciók iránti közöny, a tisztelet hiánya, valamint a címek elhagyása. A gyakran vármegyei tisztviselői állásból, vagy hasonló, az államigazgatásban betöltött pozícióból érkező DP-sek a képzettségüket sokszor elhallgatták, a többségükben reálos végzettségű 56-osok azonban általában kihangsúlyozták és felnagyították iskolázottságukat – tudások átültethetősége és piacképessége kétségtelenül sokkal nagyobb volt, mint a DP-seké.
Míg a 19-20. század fordulója környékén érkező magyarokat még Hunkyknak nevezték, és gyakran emberszámba sem vették őket (egy újság a következőképpen számolt be egy balesetről: „meghalt 8 munkás és 12 hunky”), addig az 56-os magyarok megkülönböztetett figyelmet kaptak: elsőként 1956-ban volt jó magyarnak lenni Amerikában (ehhez hozzájárult a hidegháborús hangulat, amely szabadság hőseinek tekintette őket, valamint a gazdasági fellendülés által meghatározott optimista légkör is). Többségük nagy anyagi segítséget, munkát és egyetemi ösztöndíjakat kapott.
A kivándorló magyarok sikerének kulcsa azonban egyenes arányban állt az akkulturáció mértékével, és fordított arányban a magyar identitás megőrzésével. A fiatalok persze szívesebben asszimilálódtak, különösen az egyedülállók, akik sokszor amerikai társat kerestek. Bár az 56-osok is több szervezetet alakítottak, a magyarság hangsúlyozása körükben nem dominált annyira, mint a DP-sek esetében.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
