Kegyetlen megtorló hadjárattal tudta csak megszilárdítani hatalmát Anglia felett Hódító Vilmos
2018. december 10. 16:41 Múlt-kor
Amikor II. Harold angol király és Vilmos, Normandia hercegének seregei a sussexi partvidéken megütköztek, a betolakodók kerekedtek felül, és maga a király is életét vesztette a csatamezőn – ez az angol történelem egyik legjelentősebb eseménye. Gyakran találkozni azzal a képzettel, hogy Hastingsnél eldőlt minden, és egész Anglia máris Vilmos ölébe hullott. Ez korántsem igaz – az 1066-os csata csupán a hódítás kezdete volt, és a hatalom konszolidációja évekbe telt.
Új szelek fújnak
A hastingsi csatát követő években egész Angliát fegyveres konfliktusok rázták meg, Vilmosnak pedig nem csupán a belső ellenállással, de a kívülről jövő fenyegetésekkel is szembe kellett néznie. A Hastings utáni hetekben seregével feldúlta a déli megyéket, majd London felé vette az irányt. Miután decemberben elérte, hogy a város behódoljon neki, karácsony napján az angolok királyává koronáztatta magát, Angliának pedig francia ajkú uralkodói dinasztiája lett.
A konfliktus 1069-1070 telén érte el tetőpontját, amikor Vilmos brutális hadjáratot indított Észak-Anglia civil lakossága ellen – ez „az észak elpusztítása” („The Harrying of the North”) néven vonult be a történelembe. Vilmos lovagjai átfogóan végigfosztogatták és -rombolták Yorkshire-t és a szomszédos megyéket – egész falvakat tettek a földdel egyenlővé, lakóikat pedig kardélre hányták, haszonállataikat lemészárolták, és élelmiszerkészleteiket is megsemmisítették, hogy az esetleges túlélőknek se maradjon semmi a tél hátralevő részére.
Ez a hadjárat a hódítás egyik meghatározó fejezete volt, nem csupán katonai és politikai szempontból, de azért is, mert itt született meg a normannokról alkotott, napjainkig kitartó kép, miszerint erőszakos és kegyetlen uralkodó osztályt képeztek. Hogyan jutott azonban odáig a helyzet, hogy Vilmos szükségét érezte ilyen véres fellépésnek, és miért az ország északi részét vette célba vele?
Kezdeti nehézségek
Amikor Vilmos 1066-ban útnak indult Normandia partjaitól Anglia felé, nem is álmodhatott volna teljesebb győzelemről, mint amelyet Hastingsnél aratott. Harold holtan hevert a csatamezőn, fivéreivel, Gyrth-szel és Leofwine-nel együtt, és számos befolyásos nemes is elesett a harcban, akik életben maradva komoly ellenállást szervezhettek volna.
Ennek ellenére az első hónapok meglehetős félelemben telhettek a hódítók számára. Vélhetően körülbelül 20 000 normann volt ekkor Angliában – talán még ennél is kevesebb –, akik egy nagyjából 2 000 000 lakosú országot próbáltak meg irányítás alá vonni. Idegen földön, mindenhol létszámhátrányban talán várható is volt, hogy a hódítók paranoiája hamar erőszakhoz vezet.
Ennek egy részét félreértések okozták. Jó példa erre Vilmos londoni koronázása, ahol a westminsteri apátság körül őrt álló normannok a bent összegyűlt angolok éljenzését ellenséges hangú kiáltásoknak vélték, ezért pánikszerűen felgyújtották a környező házak tetőit, és kihívták a bent lévőket, hogy segítsenek az oltással. Csak a papok és maga Vilmos – aki állítólag vadul remegett – maradt bent, és folytatta a szertartást.
Nem telt azonban sok időbe, míg a tényleges ellenállás is fellángolt. 1067 nyarán, amíg Vilmos nem tartózkodott Angliában, egy Eadric nevű kisnemes (thegn), akit a „vad” („se wilda”) jelzővel is illettek, összefogott két walesi uralkodóval: Gwynedd királyával, Bleddynnel, és Powys királyával, Rhiwallonnal, hogy a Herefordshire-ben lévő normannok ellen indítsanak portyákat. Ugyanebben az évben Kent fellázadt lakói szövetséget kötöttek Eusztákkal, Boulogne grófjával, aki áthajózott a csatornán megtámadni Dovert, de hamar vereséget szenvedett.
A következő évben folytatódott a zavaros időszak: 1068 első heteiben Exeter lakói – köztük Harold király anyja, Gytha – felkelést indítottak, és más délnyugat-angliai városokba is leveleket küldtek, hogy ott is cselekedjenek így az emberek. Vilmos válaszul ostromolni kezdte a várost, amely 18 nap után megadta magát. Néhány hónappal később Harold fiai indítottak portyákat Somersetben, Devonban és Cornwallban 52 hajóval. Számos helyet feldúltak, azonban nem sikerült hídfőállást kialakítaniuk – már ha egyáltalán ez volt a céljuk –, és zsákmányukkal visszavonultak Írországba.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
