Kassa bombázásával szertefoszlottak a háborús semlegességről szőtt magyar álmok

2021. június 27. 10:02 Múlt-kor

A kényszerpálya és a szabad akarat szembenállása

Magyarország nehéz helyzetbe sodródott a II. világháborúban. Egyrészt revíziós törekvései és hangoztatott antibolsevizmusa, „nemzeti politikája” révén a tengelyhatalmak irányába volt elkötelezett, de a háborúba belépést az ország vezetése – Horthy Miklós kormányzót is beleértve – a végsőkig halogatta.

1941. április 3-án Teleki Pál búcsúlevele már érzékeltette a közvéleménnyel: a függetlenség megőrzése többé nem lehetséges, miután a magyarok csatlakoztak a nácikhoz Jugoszlávia lerohanásában és „hullarablást” követtek el. A németek részéről érkező nyomás egyre erősebbnek bizonyult, a fegyveres semlegesség megőrzésének illúzióját bizonyítja a Nagy-Britanniával megszakadó diplomáciai kapcsolat is.

Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. A lépés a magyar vezérkar külpolitikai mozgásterét is meghatározta, a bizonytalanság nőtt: elvárás-e Magyarország háborúba lépése, vagy fenntartható még a semleges álláspont? A támadást követő napokban Finnország, Szlovákia, a nagy rivális Románia és Olaszország is hadat üzent a bolsevizmus fellegvárának.

Bárdossy László miniszterelnök ugyan a diplomáciai kapcsolatokat megszakította a Szovjetunióval, de a hadba lépéssel egészen addig kivárt, míg a német vezetés egyértelmű jelzést nem adott Magyarországnak „kívánalmáról”. Werth Henrik vezérkari főnök és Sztójay Döme berlini követ az azonnali belépésre buzdított: Magyarország már nácibarát államok gyűrűjébe került, a Führer szimpátiája és a revíziós követelések további érvényesítése csak akkor lehetséges, ha minél előbb teljesítjük a szövetségeseink burkolt elvárását.

A belépés szükségessége körül a mai napig vita folyik a történészek között: lehetséges, hogy valóban nem lehetett volna sokáig odázni a döntést, mert ha önként nem, kényszerből kellett volna csatlakozni a Szovjetunió elleni offenzívához. A másik álláspont szerint a nácik – ekkor még – nem számítottak Magyarország hadi hozzájárulására, hanem a „magtár” szerepet várták el tőlünk, elsősorban az utánpótlás biztosítása lett volna Magyarország feladata.

A szovjetek kísérletet tettek Magyarország semlegességének megőrzésére. Molotov magához hívatta Kristóffy József moszkvai követet és még azt is felajánlotta, hogy támogatják hazánk ügyét Erdély hovatartozásának kérdésében, ha az ország megőrzi semlegességét a háború végéig. Bárdossy ezeket a követi jelentéseket figyelmen kívül hagyta. A közhangulat ekkor német győzelmet ígért, tehát a jövőbeli szovjet ígéretek nem befolyásolták a döntéshozatalt.

Június 27-én minden megváltozott. Kassa bombázásában 29-en vesztették életüket, de további súlyos és könnyebb sebesültek is elszenvedői voltak az incidensnek. A mai napig nincs konszenzus, hogy valóban a szovjetek támadták meg hazánkat – látszólag bárminemű racionalitást mellőzve, ha csak azt nem fogadjuk el magyarázatnak, hogy eredetileg egy másik város, a Szlovákiához tartozó Eperjes volt a cél –, vagy egy német provokáció volt a hadba lépés kikényszerítésére. Ha az utóbbi, akkor természetesen a magyar vezérkar összeesküvését is joggal feltételezhetjük.

Erre utal a tudatos dezinformálás is: míg a hivatalos észlelések még ismeretlen gépekről szóltak, addig a vezérkar már úgy továbbította a hírt az MTI-nek, hogy szovjet gépek támadták meg a várost. Mindezt úgy, hogy a felségjelzés ismeretlen volt – a felfestéseket eltűntették –, így két fel nem robbant szovjet gyártmányú légibomba volt hivatott bizonyítani Sztálinék bűnösségét. Ezt a teóriát többen azért cáfolják, mert ezek a gyártmányok akkor elterjedtnek számítottak Európában, a csehszlovák és a román légierő is rendelkezett velük.

1. A kényszerpálya és a szabad akarat szembenállása
2. Vita nincs: Magyarország hadbalépése