Így védte meg Nyugat-Magyarország határait a Rongyos Gárda
2018. augusztus 28. 11:53 Csernus Szilveszter
A felkelés utóélete
A nyugat-magyarországi felkelés sikeres volt: az osztrák csendőrök nagyjából hetente próbálták meg „átvenni” a területet, csendőralakulataikkal be-betörve, minden alkalommal sikertelenül. A kis háború a török végvári időkhöz volt hasonlítható: a csatározások mellőzték a kegyetlenkedéseket, sőt az ellenséges sebesülteket és foglyokat „lovagias” bánásmódban részesítették. A harcoknak egy hónap alatt körülbelül háromszáz halottja volt. De nem csak a Rongyos Gárda gyászolt: a csehszlovák annexió elől Sopronba kerülő Erdészeti Akadémia hallgatói saját egységükben harcolva az áldozatok egyötödét adták.
Az antant további felszólításait követően Prónay Pál kikiáltotta a független Lajtabánságot (október 4.), ami már a magyar kormányzatnak is sok volt. Az olasz közvetítésnek köszönhetően létrejött Velencei Egyezmény (október 11-13.) pedig eldöntötte: Sopron és környéke hovatartozásáról népszavazás fog dönteni. Az első hónapfordulóját sem megélő Lajtabánság IV. Károly második visszatérési kísérletét követően életképtelennek bizonyult. Horthy személyes győzködése és az irreguláris katonáknak adott ajánlat - miszerint ha leteszik a fegyvert, beléphetnek a honvédségbe, ám ha továbbra is ellenállnak, kötél vár rájuk - után Prónay serege is olvadni kezdett. Így 1921 novemberében az osztrák állam végre rátehette kezét a három zónára, ahonnan a magyar alakulatok kivonultak. A népszavazásra ítélt terület pedig antant megszállás alá került december 12-ére.
A soproni népszavazás eredménye közismert. A felkelés, majd annak „folytatása”, a Lajtabánság pedig maga Bethlen szerint is hozzájárult a Trianonhoz képest előnyös rendezéshez. Sőt az utókor szerint megmutatta: talán egy hasonló jellegű eseménysorozat más határvidéken alkalmas lett volna további határkiigazításokra is.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
