Így játszották ki a szesztilalom rendelkezéseit Amerikában

2015. augusztus 7. 11:43

Woodrow Wilson amerikai elnök vétója ellenében az amerikai kongresszus 1919. október 28-án elfogadta az ún. Volstead-törvényt, amely betiltott mindenfajta alkoholtartalmú ital előállítását, szállítását és árusítását az Egyesült Államokban. Az 1920. január 16-án életbe lépő törvény a 0,5%-nál nagyobb alkoholtartalmú italokra vonatkozott. A prohibíció az USA lakosságát két táborra osztotta, a „szárazakra” (dry) és a „nedvesekre” (wet). A prohibíciós törvények kijátszásának számtalan példája ismeretes, a törvényes előírások megsértése pedig idővel „bocsánatos bűnné” vált.

A szesztilalom bevezetése nem először merült fel az Újvilágban, hiszen az alkohol-ellenesség mélyen gyökerezik a puritán angolszász társadalomban. Már 1657-ben a massachusettsi bíróság illegálisnak nevezte a tömény szeszes italok kereskedelmét. Bár a szesztilalom említésekor általában az Egyesült Államokra gondolunk, több más országban is voltak „józanabb” időszakok, Magyarországon például a Tanácsköztársaság idején tiltották be az alkoholfogyasztást.

A szesztilalom idején az amerikaiak számtalan segítséget kaptak északi és déli szomszédjaiktól: az 1920-as években Kanada hatszor annyi rumot importált/csempészett az Egyesült Államokba, mint korábban, Mexikó pedig tízszeresére növelte szállítmányait. A két ország csempészei általában a vízi utat választották, így egy láda rum 25 dollárba került, azonban ha a szárazföldi útvonalon érkezett a szállítmány, már dupla annyit ért.

A legnépszerűbb csempészett ital a whisky volt, amely az alvilág legismertebb figurái, Al Capone, valamint Lucky Luciano kedvenc alkoholos italai közé tartozott. Zömében északról, kanadai gyártóktól szerezték be az árut, amelyet Ontario tartományból szállítottak délre. Többnyire ezen az útvonalon zajlott le a francia pezsgő és az angol gin behozatala is, amely nem kis nyereséget jelentett a csempészbandáknak. A bort már többnyire helyben állították elő a nyugati partvidék szőlőiből. Kalifornia szőlőültetvényeinek termelése az alkoholtilalom évei során közel hétszázszorosára emelkedtek, hogy lépést tudjanak tartani a gyümölcs iránti növekvő kereslettel. Az alkoholmentes sörök igen népszerűek voltak a szesztilalom idején, az 1920-as években több mint ötmillió Bevo márkás sört értékesítettek.

Az alkoholtilalom évei alatt megváltoztak az italfogyasztási szokások. Elterjedt a koktélozás (itt ugyanis feltűnés nélkül elkeveredhetett az alkohol), az éttermi italfogyasztás szinte teljesen eltűnt, az amerikai népre pedig máig ható következményekkel járt: egy átlagos amerikai a bor helyett a sört részesíti előnyben. (Ez utóbbi az 1933-as Cullen-Harrison-törvénynek is köszönhető, amely 3,2 százalékban maximalizálta az italok alkoholtartalmát, ami inkább a „sörösöknek” kedvezett.)

Sokan természetes előállítás helyett az ipar segítségét vették igénybe. Szövetségi szabályozás nem létezett az ipari alkohol előállítására, az illegálisan beszerzett áru pedig igencsak károsan hatott a fogyasztó szervezetére és egészségére. Ilyen volt az etanol, valamint a metanol, amelyeknek gyakori fogyasztása vakságot vagy akár halált is okozhatott. Néhány csempész vegyészeket fogadott fel, hogy az ipari alkohol mérgező összetevőit eltávolítsák. Az amerikai kormány azonban merőben más stratégiát alkalmazott: a zugivás visszaszorítását remélve elrendelte az ipari alkohol mérgező anyagokkal történő vegyítését (természetesen nem titokban, és közben folyamatosan kampányolt az alkoholizálás ellen), ami közvetve gyakorlatilag tízezer ember halálát okozta.

A szövetségi törvényt kikerülő egyik kiskaput az a törvényrészlet jelentette, amely lehetővé tette, hogy vallási célra egy-egy egyházi személy 10 gallon (37,85 liter) bort szerezhessen be. El lehet képzelni, mennyi visszaélés történt a törvénymódosítás „félreértelmezése”, valamint a törvényt betartatni igyekvők csekély száma miatt. Ezekben az években meglepően sok pap, valamint rabbi jelent meg az elosztó központokban.

A másik kiskapu a gyógyszeres kezelés volt, ugyanis a törvény azt is lehetővé tette (hivatalosan a rák, az emésztési zavar, valamint a depresszió kezelésére), hogy receptre whiskyhez jusson a beteg. Mindössze három dollárba került a papír, amely feljogosította a „depresszióst”, hogy tíznaponta egy-egy pintet (5,68 liter) kapjon. Ezen az úton több mint négymillió liter szesz jutott el a „páciensekhez”.

A mezőgazdasági termelők, akik közül egyébként a tilalom legelkötelezettebb hívei kerültek ki, ügyesen áthidalták az alkoholtilalom okozta hiányt, s kiaknázták földjük „természeti erőforrásait”: sokan rozsból, illetve kukoricából készítettek égetett szeszeket, sokan pedig gyümölcsből - a legnépszerűbb az almabor volt, amelynek alkoholtartalma a tíz százalékot is elérhette.

Sok éles eszű amerikai pedig előre gondolkodott: a törvény életbelépése előtt hatalmas készleteket vásároltak fel, s pincéikben tároltak, ami hivatalosan nem jelentett törvényszegést. A szegényebbek csak néhány üveget tudtak elraktározni a nehezebb időkre, a tehetősebbek azonban megtöltötték raktáraikat, ahonnan nem csupán saját fogyasztásra került elő az alkohol.

Az 1930-as évek elejére egyre világosabbá vált, hogy a törvényt lehetetlen betartatni. A The Washington Post becslései szerint a kongresszusi képviselők, valamint a szenátorok mintegy 80 százaléka is folyamatosan megszegte a törvényt, a tehetősebb rétegek mellett pedig a szegényebb társadalmi csoportok is megtalálták az utat az alkoholos mámorhoz. A törvényileg előírt „józanság” nem érte el a kívánt hatást, a bűnözés nemhogy csökkent volna, de soha nem látott magasságokba emelkedett. A törvény visszavonására 1933. március 22-ig kellett várni, amikor Roosevelt elnök aláírta a sokak által hőn áhított Cullen-Harrison-törvényt, amely az italok alkoholtartalmát 3,2 százalékban maximálta.