Horogkereszt a Korán felett – muszlimok Hitler szolgálatában I. rész
2015. szeptember 15. 15:15
Akikre nem vonatkozott a faji diszkrimináció
A második világháború során aztán a németek ismét felismerték az iszlám világ stratégiai jelentőségét. Az iszlám propagandaeszközként való tudatos kezelésének szükségességét elsőként Eberhard von Stohrer egykori kairói német nagykövet vetette fel 1941 végén írt jegyzékben. Stohrer javasolta, hogy indítsanak egy „széleskörű iszlám programot”, amelynek keretében egy kiadhatnának egy közleményt a „Harmadik Birodalom iszlámmal szemben tanúsított általános hozzáállásáról”. A német külügyminisztérium 1941 utolsó hetei és 1942 vége között meg is alkotta a programot, amelynek szerves része volt a tekintélyes muszlim vezetők, többek között az 1941 végén a Berlinbe érkező jeruzsálemi főmufti, Hadzs Amin al-Huszeini bevonása. A program betetőzéseként 1942. december 18-án Berlinben felállították a Központi Iszlám Intézetet, amelynek kulcsszerepe volt a náci propaganda muszlim világban való elterjesztésében. A hivatalos náci pártlap, a Völkischer Beobachter hatalmas szalagcímmel hirdette: „A háború elhozhatja az iszlám függetlenségét!”
A németek tudatosan az iszlámra, mint vallásra hivatkoztak, mivel szerették volna elkerülni, hogy a muszlim népcsoportok az etnikai elv alapján nemzeti függetlenséget követeljenek, ráadásul ezzel hatékonyan meg lehetett szólítani vallási értelemben egységes, etnikailag, nyelvileg és szociálisan azonban heterogén néptömegeket. A németeknek a faji előítéletek sem okoztak akadályt: a faji diszkrimináció alól a törökök, az irániak és az arabok már a 30-as évektől kezdve mentesültek, és a németek a háború alatt ezt a „toleráns” magatartást a balkáni muszlim és a szovjetunióbeli türk népcsoportokra is kiterjesztették.
Észak-Afrikában a német tisztek már 1941-től kezdve elkezdték terjeszteni a Der Islam (Az iszlám) című kiadványt, hogy ennek segítségével a katonák elsajátíthassák a muszlimokkal szembeni helyes viselkedési formulákat. Bár a németek megpróbálták maguk mellé állítani a terület legfőbb vallási méltóságait, főként a szufi rendhez tartozó sejkeket, a líbiai területeken épp az egyik legfontosabb szufi rend, a Szanuszi küzdött a legelszántabban az olasz gyarmati hatóságokat ellen, és harcolt Montgomery hadserege mellett. Berlin muszlimok felszabadításával és az iszlám védelmezésével kapcsolatban hangoztatott szólamai azonban éles ellentétben álltak az észak-afrikai területeken végzett pusztítással, így végül a németeknek nem sikerült életre hívni egy erős, tengelyhatalmak mellett kiálló muszlim mozgalmat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
