Hitük érdekében minden kényelmet feladtak a korai keresztény remeték
2024. október 6. 16:05 Múlt-kor
A kosárfonástól a salétromkitermelésig
Remete Szent Antal dél-európai – leginkább olaszországi – népszerűsége meglehetősen szokatlannak számít, Európában ugyanis csak rövid ideig volt „divatos” a remeteélet, és viszonylag korán megjelentek a szervezett szerzetesi közösségek. Ennek ellenére a kolostori közösségben élő szerzetesség megalapítójaként számon tartott Szent Pachomius kevésbé ismert, mint a „malacok szentje”.
Mivel a sivatagi remeték és a sztiliták nem hagyatkozhattak az örökkévalóságig a hívők alamizsnájára, szükségszerű volt, hogy közösségbe szerveződjenek és ennek keretein belül dolgozzanak. Aquileai Rufinus a Nitriai-sivatagban tett útja alatt ismerkedett meg Szent Serapionnal, aki szerzetestársaival együtt végzett munkája révén már komoly gazdasági tevékenységet fejtett ki.
A sivatagi szerzetesek számos területen kipróbálhatták magukat. Sokan közülük kosarakat fontak, mások pásztorkodtak vagy salétrom kitermeléssel foglalkoztak, amit egykor a múmiák, manapság pedig a sonkák tartósítására használnak. Nem mindenki járt azonban a törvényes úton, olyannyira, hogy Valens császár 375-ben még sivatagi razziát is szervezett, hogy elfogja a szökésben lévőket, valamint az adócsalókat. A szerzetesek szétszóródtak, sokakat letartóztattak vagy agyonvertek.
Szent Antal azonban ezt a szégyent már nem élte meg. A valláshoz utolsó leheletéig hű remete húsz évvel korábban adta vissza lelkét a Teremtőnek; Abruzzóban úgy tartják, az aszkétának elege lett a Sátán mesterkedéseiből. A helyi népdal szerint ezért „Szent Antal feldühödött és jól elfenekelte”.