Hiába szereztek fegyvereket, mégsem tudtak megszökni a rabok az Alcatrazból

2024. május 2. 19:05 Múlt-kor

A pelikánoktól a madáremberig

A gyér növényzetű szigeten csak tengeri madarak éltek, amikor 1775-ben a spanyol Juan Manuel de Ayala felfedezte, és Isla de los Alcatraces-nek (Pelikánok szigetének) nevezte el. 1846-ban, még mexikói fennhatóság alatt, itt épült a Csendes-óceán nyugati partján az első világítótorony. A sziget két évvel később, a mexikói-amerikai háború után Kaliforniával együtt az Egyesült Államokhoz került.

Ugyanekkor tört ki a kaliforniai aranyláz, és San Francisco poros faluból hirtelen nyüzsgő várossá nőtte ki magát. Az öböl védelmére a szigeten erődöt építettek (ágyúit soha nem sütötték el), a polgárháború 1861. évi kitörése után kazamatáiban hadifoglyokat is őriztek.

A katonai parancsnokság felismerte, hogy az elzárt, sziklákkal körülvett, hideg és kiszámíthatatlan tengeráramlatok övezte sziget katonai létesítményei ugyan elavultak, de börtönépítés céljára kiválóan megfelel.

Az első börtönépület 1867-ben épült, az itt őrzött katonák száma folyamatosan nőtt. Az 1906-os földrengés után 176 köztörvényes bűnözőt is ide szállítottak kilenc napra, amíg San Franciscóban újjáépült leégett börtönük. Az Alcatraz 1907. március 21-én vesztette el hivatalosan is erőd besorolását, és lett katonai börtön.

A rabok 1909 és 1911 között építették fel az új börtönt, amely akkor a világ legnagyobb vasbeton épületének számított. Az Alcatraz működtetését 1934. január 1-jén a szövetségi Igazságügyi Minisztérium Börtönhivatala vette át, a börtönszigetet ettől kezdve a legveszélyesebb bűnözők fogva tartására használták.

Azok az elítéltek kerültek ide, akikkel más intézményekben már probléma volt, vagy szökni próbáltak. Büntetésének letöltését senki sem kezdhette meg itt, emiatt emlegették úgy, hogy „börtön a börtönben”. Az első 137 rabot a legszigorúbb felügyelet alatt, talpig bilincsbe verve szállították át.

A fegyintézetben 350 villamosított cellát alakítottak ki, a rácsokat megerősítették, az ebédlő mennyezetébe könnygázkibocsátó szelepeket szereltek. A létesítmény kapacitása 336 fő volt, átlagosan 270 rabot tartottak itt egyszerre, és a szigeten élt a börtön személyzete és családjuk is.

Olyan „hírességek” is megfordultak itt, mint Al Capone, a hírhedt maffiavezér, George „Machine Gun” Kelly, Amerika legismertebb szökésspecialistája, Roy Gardner és a pszichopata Robert Stroud, az „alcatrazi madárember” (ő az előző börtönében tartott madarakat nem vihette át a börtönszigetre).

Az Alcatrazban rend és fegyelem uralkodott, a legkisebb szabályszegésért is komoly büntetés járt. A fegyencek nem kommunikálhattak egymással, csak az étkezések és a rövid udvari séták során beszélhettek, kiváltságnak számított a látogatók fogadása, a levelezés, illetve a könyvtár használata. A szigeten nem hajtottak végre kivégzéseket, ezekre a szárazföldi San Quentin börtönben került sor.

Az Alcatrazt 1963. március 21-én zárták be a túlságosan magas fenntartási költségek és a börtön állapotának romlása miatt. A sziget 1972 óta a legismertebb amerikai turisztikai látványosságok közé tartozik, évente több millióan tekintik meg az erődítményt, a börtönt és a világítótornyot.

Az alcatrazi csata

Az Alcatrazból soha senki nem tudott élve megszökni. 29 év alatt 14 alkalommal kíséreltek meg szökést, ebben 36 fogoly vett részt. Közülük 23-at elfogtak, hatot lelőttek, kettő vízbe fulladt, a többi öt eltűnt, valószínűleg ők is megfulladtak.

Ostrom Alcatrazban

Az „alcatrazi csataként” elhíresült szökési kísérlet 1946. május 2-án kezdődött. Hat elítéltnek sikerült a rácsokon felkapaszkodnia és bejutnia abba a galériaszobába, ahol a fegyvereket és a kulcsokat tartották. Az ott lévő őröket megkötözték, és állig felfegyverkeztek. Tervük az volt, hogy túszaikkal kijutnak az épületből, majd elfoglalják azt a hajót, amely a napi ellátmányt hozta San Franciscóból, és elhajóznak a szabadság felé.

Balszerencséjükre azonban az egyik foglyul ejtett börtönőr az előírásokra fittyet hányva aznap magánál tartotta az udvarra vezető kapu kulcsát, amelyet elrejtett, ezért a szökevények csapdába estek. Néhány óra múlva ugyan meglelték a kulcsot, de a zár addigra tönkrement a próbálgatásoktól, többé nem tudták kinyitni, és fény derült a szökési kísérletre.

A magukat a felső szinten elbarikádozó foglyok több alkalommal is rálőttek az őket megrohamozó börtönőrökre, az első összecsapásokban egy börtönőr meghalt, öt megsérült. Az este leszállta után kikapcsolták az áramot, majd a helyszínre érkezett tengerészgyalogosokkal együtt gépfegyverekből és aknavetőkből nyitottak tüzet, de rossz helyre, mert a rabok már az épület egy másik részébe vonultak.

Az ostromlók a második világháborúban a japánok ellen kidolgozott technikával, folyamatos tűzzel szorították a rabokat egyre szűkebb helyre. A május 4-i végső rohamban három fellázadt rab életét vesztette, a veszteséglistán két börtönőr is szerepelt.

A három életben maradt fogoly közül kettőt kivégeztek, a harmadik újabb életfogytiglani büntetést kapott (1973-ban szabadult, de visszaesőként ismét börtönbe került, rácsok mögött halt meg). A véres szökési kísérlet több filmet ihletett, a nem sokkal az események után készült alkotásban Burt Lancaster játszotta a főszerepet.