Hét legendás magyar sors Trianon után
2024. június 4. 20:20 Múlt-kor
Bánffy Miklós (1873–1950)
A neves polihisztor, művész, irodalmár és politikus Kolozsváron született 1873-ban. Az évszázadokra visszanyúló nemes családfával bíró ifjú egész életében széleskörűen érdeklődött mind az irodalom, mind a művészetek iránt, diákkorában Székely Bertalantól tanult festeni.
Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte, 1895-ben jogi doktorátust szerzett. Erdélyben a szövetkezeti mozgalom szervezésében vett részt, 1900-tól Berlinben segédtudósítóként dolgozott a szaktudósítói hálózatnál, majd 1901-ben országgyűlési képviselő lett.
1906-ig a szabadelvűek sorait erősítette a parlamentben, ezután Kolozsvár és Kolozs megye főispánja volt 1910-ig, amikor ismét az Országgyűlésbe került, ezúttal párton kívüli programmal. Az 1910-es években a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa volt, díszlet- és jelmeztervezőként is szerepet vállalt.
Utóbbi minőségében jelentős szerepe volt IV. Károly 1916-os koronázásán is: ő lett a koronázási parádé kormánybiztosa, békepártiként többekben nemtetszést váltott ki, hogy a menetbe a háborúban megrokkant katonákat is bevett.
Bánffy Miklós
Bánffy a világháború során Tisza István híve volt, az őszirózsás forradalmat követően felesküdött a Nemzeti Tanácsra. Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel megalakította Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot is, amely a wilsoni elvek szellemében kívánta biztosítani a székelység önrendelkezését a háború utáni rendezésben.
A Székely Nemzeti Tanács képviseletében 1918 végén járni kezdte Európát, hogy felvilágosítsa a győztes hatalmakat a székelység helyzetéről (utazása során – pénzszűkében lévén – portréfestésből tartotta fenn magát).
A Tanácsköztársaság uralmát Bécsben vészelte át, 1921–1922-ben Bethlen kormányában a külügyminiszteri posztot töltötte be. 1922-ben a genovai világgazdasági konferencián ő érte el, hogy a kisantant államai tiltakozásának dacára Magyarország beléphetett a Népszövetségbe.
1926-ban Bánffy visszaköltözött Erdélybe, bonchidai birtokára, és a román állampolgárságot is megkapta (személyesen I. Ferdinánd királytól), azzal a feltétellel, hogy tíz évig nem politizálhat. Bánffy ennek eleget is tett, és az erdélyi kulturális életbe vetette bele magát. Részt vett az 1926-os első marosvécsi találkozón, és támogatta a színjátszást és a képzőművészetet is.
Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását követően ismét a magyar Országgyűlés felsőházi tagja lett, itt és az általa szerkesztett Erdélyi Helikon lapban is bírálta a kormány Erdéllyel kapcsolatos politikáját.
1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt a magyar kiugrás ügyében Iuliu Maniuval, ez azonban kitudódott, és a német csapatok 1944 őszén kifosztották és felgyújtották bonchidai kastélyát.
1944 folyamán többször megpróbálta rávenni Horthyt a kiugrásra, sikertelenül – annyit sikerült elérnie, hogy Kolozsváron harc nélkül átvonult a front, így a város elkerülte a pusztulást.
1944 után az ismét Romániához került Erdélyben szervezte újra a kulturális életet, azonban a berendezkedő kommunista rezsim egyre inkább ellehetetlenítette, minden vagyonából kiforgatták. 1949-ben Budapestre költözött, itt hunyt el 1950-ben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
