Hátba lőtték, majd leszúrták a fia trónjáért csatában küzdő indiai királynőt
2020. október 16. 18:30 Múlt-kor
A túlerővel szemben
Laksmi Bai életútját két ellentétes szemszögből vizsgálták a történelem során: az indiaiak számára nemzeti hős, míg a britek számára sokáig gonosztevőként, az „indiai Izebel” gúnynéven volt ismert. Az eltérő értelmezések egy 1857 júniusában történt eset körül forognak, amelyben 60 angol lakost, többnyire nőket és gyermekeket öltek meg Dzshánszí területén a dél felé vonuló szipojok.
Miután a lázadók továbbálltak, a ráni két levelet is írt a briteknek, amelyben kijelentette, a szipojoknak nem ő parancsolt, és kifejezte reményét, hogy „egyenesen a pokolba mennek tettükért.” A Kelet-Indiai Társaságnál azonban nem hitték el, hogy a királynőnek nem volt köze a mészárláshoz.
Laksmi Bai 1858 márciusáig tudta megtartani fejedelemségét: Hugh Rose tábornok csapatai ostrom alá vették erődítményét, és a kemény ellenállás dacára két hét után áttörték a falakat. A királynő az éj leple alatt szökött el otthonából testőreivel, fiát a hátához szíjazta. Egy brit katona leírása szerint azt parancsolták nekik, „16 év felett senkinek se kegyelmezzenek, kivéve persze a nőket”, és a bevonuló csapatok mintegy 5000 emberrel végeztek hidegvérrel.
Laksmi Bainak nem volt más választása, mint kapcsolatba lépni más lázadókkal. Egyesített erőikkel bevették Kalpi városát, amelyet azonban rövidesen fel kellett adniuk. Ezt követően Gválijar megerősített városát vették be sikerrel, majd a ráni csapataival keletre vonult, hogy megütközzön Rose tábornok ellentámadó erőivel. Habár a részletek nem ismerhetők meg biztosan, annyi bizonyos, hogy Laksmi Bai ebben az ütközetben vesztette életét.
A szubkontinens akkori brit kormányzója, Lord Canning hagyatékában talált jelentés szerint a „férfi módjára öltözködő [azaz turbánt viselő] és akként is lovagló” uralkodónőt hátba lőtte egy angol huszár, majd amikor megfordult, hogy viszonozza a tüzet, keresztüldöfte kardjával. Rose tábornok később megjegyezte: „az indiai lázadás egyetlen férfit tudott felmutatni, és az a férfi nő volt.”
Laksmi Bai fogadott fia, Damodar Ráó – akinek örökösödési jogáért adta életét a királynő – el tudott menekülni hű testőreivel. Későbbi emlékirataiban feljegyezte a szenvedéseket, amelyeken ő és védelmezői keresztülmentek a dzsungelben bujkálva. Egyesek megszánták őket, és segítséget nyújtottak, mások a britek megtorlásától félve nem vettek róluk tudomást.
Damodar Ráó és kísérői végül megadták magukat a briteknek, akik kisebbfajta járadékot biztosítottak neki. A trónörökös ínségben élte le életét, és elfeledve halt meg, leszármazottait azóta sem tekinti az indiai állam Dzshánszí uralkodói törvényes leszármazottainak.
Az 1857-es szipojlázadás egy csaknem évszázados küzdelem kezdetét jelentette, amelyben végül nem a fegyverek szava döntött. Az 1940-es években azonban a Délkelet-Ázsiában terjeszkedő Japán Birodalom támogatásával létrejött az Indiai Nemzeti Hadsereg nevű szervezet, amely erővel kívánta felszabadítani a szubkontinenst. Soraik közt volt egy nőkből álló alakulat, a Dzshánszí Ránija ezred, amelyet Laksmi Bai tiszteletére neveztek így.
India 1947-es függetlenné válása után Laksmi Bai örökségének egyre nagyobb szerep jutott. A legismertebb, róla megemlékező mű Szubhadra Kumari Csauhan költő Dzshánszí Ki Ráni című verse, amelyet az egész országban megtanulnak az iskolás gyermekek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
