Haláluk után sem hagyták nyugodni az öngyilkosokat a 16. századi Angliában
2024. július 28. 09:50 Múlt-kor
A törvény mezsgyéjén
Akármit is mondott Jeremy Bentham, a Janet Barclay-val történtek nem egy népszokás túlélése, hanem egy hivatalos büntetési forma nem hivatalos kivitelezése voltak. A korábbi lakhelye ajtajának támasztott holttest sajátos motívumán kívül a jelenet kizárólag legitimitásában (pontosabban annak hiányában) tért el az elöljárók által megszabott eljárástól.
Az öngyilkossággal kapcsolatos hivatalos álláspont is erősíthette az elkövetőkben annak érzetét, hogy jogszerű társadalmi kontrollt gyakorolnak, ha erőszakkal is. Az övék „igazságos” erőszak volt, a szokások jól meghatározott rituális keretrendszerébe ágyazva; ahol az Államtanács a törvényes rend felbomlását látta, ők a szociális struktúrák megerősítését.
Mennyire voltak gyakoriak a Janet Barclay holttestének kiemeléséhez hasonló incidensek? Az 1670-es évekig bezárólag találkozunk velük Edinburgh-ban, de ezek már mind a jogi kereteken kívül zajlottak. Az utolsó jogi alapon foganatosított holttestvonszolást a stirlingi tanács feljegyzéseiből ismerjük, 1719–20-ból: „valamint Jean Gilmernek szánon a partra vonszolásáért, amikor az felakasztotta magát, 12 shilling”. A partvonal volt a gazdátlan peremvidék, temetkezési szempontból a senki földje. Jeannek halála előtt tekintélyes bűnlajstroma gyűlt fel; az 1620-as évek után valamennyi vonszolásban érintett holttest elítélt, vagy legalábbis megvádolt bűnelkövető volt.
A 17. században a törvényes renddel szembeni hozzáállás jelentős változásokon ment keresztül. A jogrend peremvidékén mozgó eljárások, például az engedély nélküli kínzás intézménye kiment a divatból, ahogy az írott és a betartatott törvény egyre inkább egybeesett, és a bíróságok többé nem nézhettek el saját hatáskörükben bizonyos cselekedeteket.
A 18. században a büntetésekkel kapcsolatos közfelfogás még tovább változott, többek között Cesare Beccaria márki büntetőjoggal kapcsolatos munkája nyomán, aki egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy a holttestek megbüntetése „semmivel sem hatja meg jobban az élőket, mint egy szobor megkorbácsolása”.
A halál gondolata mélyen áthatotta a kora újkori ember világnézetét
Bármennyire is irracionálisnak, avíttnak és bizarrnak tűntek Beccaria számára, ezek a büntetések feltárják számunkra a kora újkori gondolkodás mozgatórugóit. Jól mutatják a megtorlás központi szerepét, a társadalom igazságszolgáltatás mögött meghúzódó bosszúszomját. A holtak megbüntetése az elhunyt hírnevét vette célba – elvégre a becsület és a szégyen is átsüt a halálon.
Lehetett esetleg más motiváció is mögöttük? Használhatták az öngyilkosok holttestét, akiknek a halála megbontotta a társadalmi rendet, a közösség megújítására?
Akik hajlandóak voltak kiásni egy holttestet, hogy aztán végigvonszolják a zsúfolt városon, talán inkább a társadalom testének gyógyítására szolgáló helyszínként gondoltak a fizikai testre, mintsem a büntetést tárgyaként. Elvégre a halottakra kimért büntetésnek sokkal több köze volt a közösség értékeihez, mint a fájdalom működéséhez.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
