Hadvezérként és politikusként sem tűrt ellentmondást Wellington hercege
2019. május 2. 13:39 MTI
Döntő csapás Waterloonál
A tanácskozás még nem fejezte be munkáját, amikor 1815. március 1-jén Napóleon megszökött Elba szigetéről és partra szállt Franciaországban, megkezdődött száznapos uralma. Az ellene felvonuló, Wellington irányította brit-porosz-holland haderő a döntő csatát 1815. június 18-án a belgiumi Waterloo mellett vívta meg. A Napóleon 72 ezres és Wellington 68 ezres serege közötti, egész napon át tartó véres harcot végül a porosz Blücher pihent csapatainak megérkezése változtatta a szövetségesek számára győzelemmé.
A világtörténelem egyik leghíresebb csatájában a franciák 29 ezer, az angolok és poroszok 22 ezer embert vesztettek és megsemmisült Napóleon híres gárdája is. A császár négy nap múlva végleg lemondott, legyőzője hatalmas jutalmakat, számos külföldi rangot és kitüntetést kapott - ő azonban már torkig volt a háborúval, s azért fohászkodott, ne kelljen többször hadakoznia.
A szövetségesek a "Vasherceget" nevezték ki az Észak-Franciaországot három évre megszálló csapatok parancsnokává, s neki sikerült megakadályoznia, hogy a győztesek megcsonkítsák vagy gazdaságilag teljesen legyengítsék Franciaországot. 1827-ben a brit haderő főparancsnoka lett, majd a következő évben hosszas unszolás után elvállalta a tory kormány vezetését.
A reformer IV. Vimos trónra kerülésével Wellington kormánya megbukott
A politikai csatamezőkön ugyanolyan keménynek, ellentmondást nem tűrőnek és hatékonynak bizonyult, de számos ellenfelet is szerzett. Jóllehet személy szerint ellenezte, az írországi helyzetre való tekintettel keresztülvitte a katolikusok emancipációját, s amikor IV. György király nem akarta a törvényt szentesíteni, lemondással fenyegetőzve bírta rá erre. A parlament reformját, a szavazati jog kiterjesztését azonban mereven ellenezte, s 1830-ban a romló gazdasági helyzet nyomán kirobbant zavargások, a reformokat pártoló IV. Vilmos trónra lépése után helyzete tarthatatlanná vált. 1830. november 2-án leszavazták a parlamentben, kormánya megbukott.
Wellingtont legjobban az keserítette el, hogy a Liverpool-Manchester vasútvonal megnyitásakor kifütyülte a közönség. Ez okból egy ideig a vasútnak is ellensége volt, később azonban megbarátkozott vele, mert kisebb vagyont keresett vasúti részvények adásvételével. Amikor 1834-ben IV. Vilmos ismét őt kérte fel kormányalakításra, a 65 éves herceg szokatlan önmérséklettel nemet mondott, de elvállalta a külügyminiszteri, majd később egy tárca nélküli miniszteri posztot. A politikától 1846-ban vonult vissza, tanácsait ezután is minden párt kikérte.
A herceget a Szent Péter székesegyházban Nelson admirális mellé temették
A 83 éves herceggel 1852. szeptember 14-én vidéki kastélyában végzett szélütés. Pompás állami temetést kapott, holtteste a Szent Pál székesegyházban Nelson admirális mellé került. Jóllehet Wellington soha nem ápolta "imázsát", már életében több szobrot emeltek a tiszteletére, halála után pedig valóságos legendává vált.
Londonban a Hyde Park bejáratánál áll a Napóleon fölötti győzelme tiszteletére az 1820-as években emelt diadalív, amelynek tetejét sokáig Anglia legnagyobb, a hadvezért ábrázoló lovas szobra díszítette, a szobor ma Aldershotban látható. Dublinban, a Phoenix Parkban tiszteletére emelték Európa legmagasabb, 62 méteres obeliszkjét, a talapzatán a Wellington életét megörökítő domborművek a Waterloonál zsákmányolt ágyúk fémjéből készültek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
