Hadifogságban értesült róla Bárány Róbert, hogy Nobel-díjat kapott

2016. április 8. 11:30 MTI

Bécsben született 1876. április 22-én magyar apától és csehországi német anyától (nem bizonyos, de valószínű, hogy értett magyarul is, anyanyelve azonban a német volt). Kiskorában csonttuberkulózis támadta meg, így térdei merevek maradtak, ennek ellenére élete végéig teniszezett, túrázott. 1900-ban szerzett orvosi diplomát, majd különböző német klinikákon folytatott belgyógyászati és pszichiátriai tanulmányokat, 1905-től a Bécsi Egyetem fülészeti klinikáján dolgozott.

Az emberi fül feladata nemcsak a hallás, hanem a belső fülben található egy folyadékkal teli szerv, amely a test egyensúlyát biztosítja, és amelynek működését addig csak állatkísérletekben vizsgálták. Báránynak feltűnt, hogy azok a páciensek, akiken vizsgálat előtt fülmosást végzett, gyakran elszédültek - de csak akkor, ha a víz túl hideg vagy túl meleg volt. (A belső fül ívjárataiban 37 fokos folyadék kering - ha a hőmérséklet változik, ez más és más ívjáratba vándorol, ami szédülést okoz.) A szédülést nystagmus, a szemgolyó akaratlan, ritmikus ide-oda mozgása kísérte. A jelenség egy élettani reflexmechanizmusnak felel meg (ezt nevezik Bárány-féle kalorikus reakciónak), és hiánya vagy kóros volta az egyensúlyrendszer zavarát jelzi.

E reflex vizsgálata a Bárány-féle félremutatási kísérletekkel alkalmasnak bizonyult a kisagyvelő mint a mozgási műveltek központja daganatos vagy tályogos gócainak kimutatására is. A kutató vizsgálati módszereit Az ívjárat-apparátus élettana és kórtana emberben című művében foglalta össze. Az első világháború kitörésekor már ismert tudós, egyetemi magántanár volt. Testi fogyatékossága dacára önként jelentkezett katonai szolgálatra (ebben az a remény is vezette, hogy a gyakorlatban próbálhatja ki az agysérülések kezelésére kidolgozott sebészi módszerét). Hadikórházi osztályvezető orvosként került Przemysl ostroma után orosz hadifogságba, Türkmenisztánba, de itt is különleges elbánásban részesült, folytathatta elméleti kutatásait.

1915-ben neki ítélték az 1914. évi fiziológiai avagy orvostudományi Nobel-díjat "a vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkásságáért". 1915 októberében Türkmenisztánban értesült arról, hogy megkapta a Nobel-díjat. 1916-ban svéd közbenjárásra kiszabadult, és megtarthatta a díj átadásakor elmaradt előadását. Hazatérve a Bécsi Egyetem nem tartott igényt szolgálataira, kollégái plágiummal és etikai vétségekkel vádolták meg, ezért az Uppsalai Egyetem meghívását elfogadva Svédországba költözött. Új hazájában humanistaként is nagy tiszteletet vívott ki, az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására javasolt eljárásáért elnyerte a Svéd Orvostársaság jubileumi érmét. Élete végén szélütés érte és részlegesen megbénult, de így is tovább dolgozott 1936. április 8-án bekövetkezett haláláig.

Bárány főként elméleti ember volt, olykor túlságosan is, és a kísérleti eredmények ellenére ragaszkodott teóriáihoz. Ezeket az álmatlanságban szenvedő tudós éjszaka dolgozta ki, sokszor hajnalig spekulált ágyában fekve. Tudományos közleményeit sok kritika érte, többször keveredett elsőbbségi vitába is, de ezek az ő javára dőltek el.