„Ha ráharapok a könyvre, akkor utállak” – mire szolgáltak a viktoriánus flörtkártyák?

2018. május 16. 12:49 Múlt-kor

A 19. század a névjegykártyák korszaka volt szerte az angolszász világban. A gondosan kidolgozott, a tulajdonos nevét – és gyakran fényképét – tartalmazó kártyák a társadalmi élet elengedhetetlen kellékeivé váltak. Természetesen már ekkor is szolgálhatták a bemutatkozás megkönnyítését, de gyakran használták őket egy közelgő látogatás bejelentésére, egy meghívásra vagy akár annak jelzésésére, hogy a kártyatulajdonos kereste az illetőt az otthonában, de az éppen házon kívül volt.

A kártyaőrület elterjedésével jelentek meg a viktoriánius Angliában az úgynevezett flörtkártyák is. míg az Egyesült Államokban az eszkort- vagy ismerőskártyák. Ezek már kifejezetten az udvarlás célját szolgálták. A rajtuk szereplő szövegek (például: „Nagyon szeretném megismerni Önt.” vagy „Hazakísérhetem?”) egyértelműen árulkodnak használóik szándékáról, akik feltehetőleg egy megfelelő pillanatban csúsztatták át a kinézett „célpont” zsebébe vagy markába.

Eme szolid kártyák tökéletesen illeszkedtek a viktoriánus korszak egyre szigorúbb társadalmi szabályaihoz. Pusztán a tény, hogy valaki megengedhette magának, hogy pénzt költsön ilyesfajta apróságokra, már fontos szempont lehetett a párválasztás során. A kártyákra nyomtatott szövegek pedig gyakran kifejezetten humorosak voltak (vagy legalábbis próbáltak azok lenni), így tényleg jó szolgálatot tehettek az udvarlás során.

Mai szemmel sokkal kevésbé érthetőek a flörtkártyák egy másik csoportját alkotó flörtkódok, amelyeket hasonló formában nyomtattak ki. Ezeken általában valamilyen eszközre támaszkodva részletezik rejtett jelzések egész sorát, amit elviekben ugyancsak udvarlás során lehetett alkalmazni.

Például a „könyv-flörtölés” keretein belül egy könyv „véletlen” elejtése azt jelezhette, hogy az illető beszélni akar a másikkal, míg a könyv fejjel lefelé tartásával arról érdeklődhettünk, hogy a másik szeret-e minket. Saját érzelmeink kifejezésére már kevésbé szolid kódokkal működött a dolog: saját szerelmünket a könyv homlokunk előtti elhúzásával, míg utálatunkat a könyv fogaink közé vételével mutathattuk ki.

Hasonló „kódszótárak” készültek például virágok, toll, zsebkendő, szemek vagy akár a kalap segítségül hívásával is. Ezek természetesen nem kerülték el a társadalom vaskalaposabb tagjainak figyelmét sem, akik rendre ki is keltek az ilyen flörtkártyák ellen. Így például a 19. század második felének hírhedt amerikai politikusa, Anthony Comstock – akinek vezetékneve a „morális alapon történő cenzúra” szinonímájává vált az angol nyelvben – így figyelmeztetett a flörtkártyák veszélyeire 1883-ban megjelent, A fiatalokra leselkedő csapdák című könyvében:

„A zsebkendős vagy kesztyűs flörtkártyákra gondolok, amelyek révén az iskolás lányok megtanulhatják, hogy miként válaszoljanak a férfi prostituáltak jelzéseire … Néhány ilyen ártalmatlan, mások szerint azonban akár a kesztyű vagy a zsebkendő egyszerű ,megfordításával egy tisztátalan szándékú üzenetet küldhetünk. Ezáltal egy ártatlan lány könnyedén a legnagyobb gazfickó hálójában találhatja magát.”

Comstock aggodalma azonban valószínűleg felesleges volt. A kutatók úgy vélik, hogy ezek a flörtölési kódok sosem működtek ténylegesen a gyakorlatban, hiszen túlságosan bonyolultak voltak ahhoz, hogy minden apró mozdulat jelentését fejben tartsák az emberek. Ma már leginkább azt valószínűsítik, hogy ezek a kártyák inkább vicces szövegek voltak, amelyeket barátok ajándékozhattak egymásnak ekkoriban. Az udvarlásra a már fentebb említett, sokkal egyértelműbb flörtkártyákat használhatták.