Folyóba dobta elkeseredésében olimpiai aranyát Muhammad Ali

2023. december 11. 14:20 Múlt-kor

Eredeti nevét (Cassius Marcellus Clay) egy abolicionistáról kapta, aki a 19. század derekán elkötelezett híve volt a rabszolga-ellenes mozgalomnak, és negyven, az apja vagyonából örökölt rabszolgát szabadított fel. 1942-ben született a Kentucky állambeli Louisville városában, ahol szüleivel és öt testvérével nagyon szegény körülmények között élt. Az ökölvívásba egy rendőrségi ügy következményeként szeretett bele: amikor 12 éves korában ellopták szeretett piros-fehér biciklijét, az egyik rendőr – aki szabadidejében boksztrénerként tevékenykedett – mutatott neki néhány önvédelmi fogást, és a szárnyai alá vette a kis Cassiust. Ezzel örökre eldőlt a sorsa.

Őstehetsége szorgalommal és kitartással párosulva nagyon korán megmutatkozott. 16 évesen, hogy csak a sportnak szentelhesse minden idejét, otthagyta az iskolát, és sorra nyerni kezdte a területi és állami versenyeket. Amatőr karrierjének a csúcsát egyértelműen az 1960-as római olimpia jelentette, amikor az alig 18 esztendős fiatalember félnehézsúlyban a dobogó legmagasabb fokára állhatott. (Ugyanezen az olimpián légsúlyban a magyar Török Gyula nyert aranyérmet.)

Friss aranyérmesként és büszke hazafiként tért vissza az Egyesült Államokba, ám afroamerikai sportolóként keserűen kellett megtapasztalnia, hogy hírneve és sikere ellenére alig vettek róla tudomást a faji megkülönböztetés miatt, sőt, több esetben ő maga is rasszista támadások kereszttüzébe került. Egy legenda szerint az elkeseredett bokszoló felindultságában az Ohio folyóba hajította aranyérmét. (Kárpótlásul, 1996-ban, az atlantai olimpián kapott a NOB-tól egy másikat.)

Mesterével, Martin edzővel

Első hivatalos profi boksz mérkőzését 1960 októberében vívta Tunny Hunsaker ellen, és pontozással győzött. Első világbajnoki címmérkőzése nemcsak a győzelem miatt vált emlékezetessé: ezekben a napokban vált köztudottá, hogy a sportoló csatlakozott az  Elijah Muhammad és a később meggyilkolt Malcolm X által vezetett radikális afroamerikai szektához, az Iszlám Nemzethez. Ekkor lett Classius Clayből Muhammad Ali, és tért át a muszlim vallásra.

A muszlim Cassius Clay Elijah Muhammadet hallgatja

Az egyre inkább eszkalálódó vietnámi háború a polgárjogi mozgalmak homlokterébe került. 1967 áprilisában Martin Luther King Jr., a feketék mozgalmának legnagyobb hatású vezetője ellenezte az amerikai részvételt Vietnámban, és híveit az összefogásra szólította fel. Ennek hatására Muhammad Ali – aki éppen ekkor kapta kézhez katonai behívóját – vallási tilalomra hivatkozva megtagadta a katonai szolgálatot, amely miatt öt évre elítélték, bevonták profi engedélyét és megfosztották világbajnoki címétől is. Fellebbezését követően a Legfelsőbb Bíróság három év múlva semmisnek tekintette az ítéletet, és visszaadta versenyengedélyét.

A kényszerpihenő alatt egészen más jellegű elfoglaltság után nézett: a pozitív kritika ellenére a mindössze hét előadást megélt Buck White című Broadway-musicalban alakította a címszereplő Buck-ot, nem is rosszul. A New York Times is meg volt elégedve a látottakkal: Alinak „kellemes, de kissé személytelen hangja van, mindenféle feszengés nélkül játszik, és ösztönös méltósággal mozog.”

Cassius Marcellus Clay jr. 1966-ban, már mint Muhammad Ali (Wikipedia / Nationaal Archief / CC BY-SA 3.0 nl)

Nem a színpad volt az egyetlen lehetőség, ahol a sikeres bokszoló kamatoztathatta híresen csípős verbális képességeit. Az ellenfelek fricskázásáról, csúfolásáról, saját maga dicsőítéséről szóló verseket költött, méghozzá jambikus pentameter formájában. Zenei kísérettel, közönség előtt előadott népszerűbb szerzeményeit a Columbia Records „I am the Greatest!” címmel ki is adta, az albumon költeményein túl két további dal is szerepel.

A büntetés eltörlését követően volt hová visszakapaszkodnia a legszebb éveit kényszerűségből kihagyó bokszolónak, hiszen a Bokszvilágtanács Ali világbajnoki címét (WBC) a korszak másik nagy emblematikus öklözőjének, Joe Fraziernek (becenevén: Füstös Joe), Tokió korábbi olimpiai bajnokának ítélte oda, amit ő tíz alkalommal meg is tudott védeni, de végül elveszített. Ám ő volt a másik nagy szervezet, a WBA (Bokszvilágszövetség) világbajnoka is, amit Muhammad Ali ellen 1971-ben akart megvédeni.

Hangolódás Frazierrel

A vietnámi háborúval kapcsolatos botránya miatt Muhammad Ali közel sem volt ebben az időben az amerikaiak kedvence. Népszerűségét csökkentette gyanús kapcsolata a radikális iszlám mozgalommal, muszlim vallása és Amerika törvényeinek semmibe vétele. Elképzelhető, hogy milyen óriási érdeklődés övezte kettőjük New York-i összecsapását, amelyet a „Huszadik század csatájaként” emlegettek a felvezető műsorokban. A mérkőzést egyébként pontozással – és tegyük hozzá, meglepetésre – Frazier nyerte meg, aki elmondása szerint élete meccsét játszotta akkor.

Kettőjük versengése azonban itt nem ért véget. Legemlékezetesebb összecsapásukat óriási felhajtás közepette a Fülöp-szigeteken vívták, ez a bokszmeccs kapta később a „Manilai thriller” elnevezést. A 14. menetig kiélezett csatát vívtak, az utolsó menet előtt azonban Ali közölte edzőjével, hogy képtelen visszamenni a szorítóba.

Nem is volt rá szükség: ugyanis a másik sarokban ugyanekkor derült ki, hogy Fraziert, aki az egyik szemére már évek óta vak volt, az ép szeme pedig most olyan súlyosan megsérült, hogy szinte semmit sem látott, edzője nem engedi vissza a ringbe, így Ali került ki győztesen a párviadalból. A Fülöp-szigeteki kaland nemcsak a sport miatt maradt emlékezetes: a mérkőzés során Ali többször is durván sértegette Fraziert és családját, és bár a meccs után, sőt még 2001-ben is bocsánatot kért ellenfelétől, nyilvános kibékülésre sosem került sor.

Olimpiai aranyát Zbigniew Pietrzykowskit legyőzve nyerte el

A hetvenes évek második felében vívott összecsapásai már kevésbé emlékeztettek a korábbi géniuszra. Játéka megkopott, lelassult, különböző reklámtevékenységek miatt sokat kihagyott, magánélete sem volt kiegyensúlyozott, elvált, később újraházasodott, vagyis minden abba az irányba mutatott, hogy karrierje a végéhez közeledik.

1980-ra a közvélemény számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ali egészségi állapota feltűnő romlásnak indult: lassabban beszélt, és a ringben is egyértelműen nehézkesebben mozgott. Ennek ellenére megkapta bokszengedélyét a szövetségtől, és a kötelek közé lépett. Miután 1980 őszén korábbi edzőtársa, Larry Holmes ellen a tizedik menetben bedobta a törölközőt, úgy döntött, hogy egy győztes meccs után fejezi be pályafutását.

Ám ez nem sikerült. Az utolsó pofonokat 1981. december 11-én osztotta ki a Legnagyobb. Trevor Berbick kihívójaként lépett a kötelek közé, és egy nagy csalódást keltő, unalmas meccset követően pontozással alulmaradt ellenfelével szemben. Másnap bejelentette visszavonulását.

Muhammad Alit 1982-től kezelték Parkinson-kórral. Csak évekkel később derült ki, hogy az egyik orvosa már 1977-ben javasolta neki a visszavonulást az állapotában bekövetkezett változásokat tapasztalva. Ali ekkor hallani sem akart erről: „amikor hallod 50 ezer ember üvöltését, egyszerűen nem akarod abbahagyni” – nyilatkozta később akkori döntéséről.

1996-ban az atlantai olimpia nyitóünnepségén ő gyújtotta meg az olimpiai fáklyát, a 2012-es londoni ötkarikás játékok záróünnepségén pedig már nagyon megromlott egészségügyi állapotban jelent meg a kamerák előtt.

2016. június 3-án hunyt el.