Eredményei ellenére is élesen bírálta az orvostársadalom Semmelweis nézeteit

2024. augusztus 13. 20:20 Múlt-kor

A német ajkú fűszerkereskedő család magát kiskorától kezdve magyarnak valló gyermeke, Semmelweis Ignác Fülöp 1818. július 1-jén született a tabáni Meindl házban, amelyben ma a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeum található. Érdeklődése rendkívül sokoldalú volt: járt bölcsészeti tanfolyamra a pesti egyetemen, majd a bécsi jogi kar óráit látogatta, ám az orvosi képzés ragadta meg legjobban a fantáziáját. Doktori értekezését botanikai témában írta.

A magát folyamatosan képző, belgyógyászati, patológiai, sebészeti, valamint szülészeti előadásokat és kurzusokat is látogató ifjú 28 éves korában lett Klein professzor tanársegédje az Európa egyik legjobbjának számító bécsi Allgemeine Krankenhaus I. számú szülészetén, ahol különös dologra figyelt fel: míg az osztályon szülő nők tizede hunyt el a szülés vagy vetélés után bekövetkező gyermekágyi lázban (sepsis puerperalis), addig a klinika bábaképzőjén – amelynek hallgatói és munkatársai szintén nem mostak kezet, ám nem is jártak boncterembe – a mortalitási hányad 3,5% alatt maradt. Továbbá a gyermekeiket otthonaikban képzetlen szülésznők körében megszülő anyák is nagyobb eséllyel maradtak életben, mint a kórházban.

Botrányos kijelentések

A fiatal magyar orvos elsőként – a tudományt 30 évvel megelőzve – ismerte fel, hogy a boncteremből a szülőszobába átlépő, majd ott a kismamákkal – kézfertőtlenítés nélkül – érintkező orvos a felelős a szülő nők haláláért. A gyermekágyi láz során egyébként nem csupán hőemelkedés léphet fel, hanem vérzés, hányinger, lázrohamok, felgyorsult légzés, megemelkedő vérnyomás és egyéb, sokkszerű tünetek is.

A felfedezésében nagy szerepet játszott kollégája és barátja, a cseh származású Jakob Kolletschka kórbonctani professzor halála, akinek ujját – a boncolási jegyzőkönyv szerint – egy boncolás alkalmával megsebesítette tanítványának szikéje, ami végzetesnek bizonyult. A kórképe pedig kísértetiesen hasonlított a gyermekágyi lázhoz. „Vajon azon személyek érrendszerébe is hullarészek kerültek, akiket meghalni láttam? E kérdésre igennel kellett válaszolnom” – írta. Semmelweis – az UNESCO által a világemlékezet részévé nyilvánított, papírra vetett – gondolatai nem a vérmérgezés tényének felismerése miatt forradalmiak, hanem azon, ma már egyszerűnek tűnő felismerés miatt, hogy az orvos kezén fertőző anyag van, amely a szülés során keletkező sebek révén pillanatok alatt a vérpályába juthat – leginkább a szülést követő hüvelyi vizsgálatok során.

A pesti egyetem orvosi karának tanárai 1863-ban (középen, keresztbe tett karral Semmelweis Ignác)

A baktériumokat még nem ismerő, ezért a jelenség okát hullaméregnek nevező Semmelweis a fertőtlenítést oldott klórmész használatával oldotta meg, és bámulatos sikereket ért el: kevesebb asszony hunyt el az osztályán, mint a bábaképzőn. Kollégái ugyanakkor botrányosnak tekintették kijelentését, miszerint ők a felelősek a kismamák haláláért. Továbbá nem volt ínyükre a 10-15 percet igénybe vevő, feleslegesnek vélt, unalmas fertőtlenítés.

A bécsi állását elveszítő, 1850-ben Magyarországra költöző orvos a pesti Rókus Kórház osztályán szabad kezet kapott, ahol a szigorú intézkedéseivel az akár 8-18%-os arányról 0,1-0,3%-ra (más források szerint 0,85%-ra) tudta leszorítani a gyermekágyi láz mortalitási hányadosát. „1851. májusban vevém át ezen osztály orvosi vezetését és vezetém ezt 1857-diki június haváig. Ezen idő alatt 1000 szülés jött elő, melyek közül 8 halt meg gyermekágyi lázban” – emlékezett vissza 1858 májusában az Orvosi Hetilapban. A Magyarországon petefészek-műtétet elsőként, császármetszést pedig másodikként végző Semmelweis számos fórumon fáradhatatlanul és igen szenvedélyes hangvétellel hirdette a felfedezését, ám az orvostársadalom egyáltalán nem volt nyitott rá, sőt még őt támadták nézeteiért.

Önvád kínozta

„Miután a szülészek és szülésznők magán-gyakorlataikban el nem kerülhetik, hogy bomlott anyagot szolgáltató betegekkel érintkezésbe ne jőjjenek, azért nekik szorosan javaltatik, hogy minden szül-vizsgálat előtt s után kezeiket chlor-olvadékban szorgosan megmossák, nehogy ennek elmulasztása által a gyermekágyi-láz kitörésére okot adjanak” – hangzik Semmelweis írott „utasítványa”, amelyben a fertőtlenítés módszerére is kitért: „A gyakorlati szülészet-tanuló és tanulónői köteleztetnek (…) kezeiket a szülteremben kihelyezett chlor-olvadékban addig mosni, míg azok sikamlóssá nem válnak”.

Az aszeptikus eljárása eredményét eleinte főként levél formájában igyekezett tudatni a világ orvosaival, akik közül sokan zaklatásnak tekintették az írásokat. Felfedezését 1858-ban publikálta először az Orvosi Hetilapban, később könyve is jelent meg a témában. Ahogy teltek az évek, önmagát kezdte vádolni a sikertelensége miatt elhunyt édesanyákért. „Csak Isten ismeri azoknak a számát, kik miattam időnek előtte sírba szálltak” – írta egy alkalommal.

Az egyre depressziósabbá váló, mentális egészségét tekintve fokozatosan romló állapotú, az őrület jeleit mutató, kiszámíthatatlanul és „kínosan” viselkedő orvost felesége és kollégái közös döntésként utalták az alsó-ausztriai Döbling elmegyógyintézetébe, amely több mint száz évig titkolta halálának körülményeit. Bár az 1860-as években már nem volt jellemző a tébolydák gyakorlatára a verés és egyéb, „gyógymódként” beharangozott fizikai behatás, a döblingi ápolók rendszeresen bántalmazták, sokszor kényszerzubbonyt húztak rá, olykor hidegvízkúrát alkalmaztak. Végül feltehetőleg az igen durva bánásmód következtében kapott csontvelőgyulladásból eredő szepszisben, vagyis vérmérgezésben hunyt el. Semmelweis, a gyermekágyi láz kóroktanának megalapozója érdemét csak évtizedekkel később ismerték el.