Éppen halála előtt tudta megszilárdítani hatalmát III. András, a vitatott „utolsó aranyágacska”
2021. január 14. 07:25 Múlt-kor
Anarchikus viszonyok
IV. László uralkodása alatt az országot gyakorlatilag felosztották egymás közt a főurak, akik saját hadseregekkel rendelkeztek, és egyes esetekben önálló külpolitikát is folytattak. Míg IV. Béla halálakor a magyarországi várak harmada a király kezében volt, III. András trónra lépésekor már alig ötödük volt az uralkodó fennhatósága alatt, és a négy legerősebb főúri család együttesen több erősséget birtokolt, mint a korona. A helyzet tarthatatlanságát III. András is felismerte, azonban egyelőre eszköztelenül állt vele szemben.
András külföldről sem remélhetett segítséget, mivel a koronázása idején kötött házassága a lengyel Piast-házból származó Fenenna kujáviai hercegnővel szintén száműzetésben élő rokonokkal gyarapította csak családját, akik nem nyújthattak hathatós katonai segítséget. A királynak meg kellett elégednie azzal, hogy a legerősebb „kiskirály”, az ország északi részét uraló Csák Máté legalábbis névleg mellette állt.
III. András már megkoronázása után alig több, mint egy hónappal, 1290. szeptember elején országgyűlést hívott össze Óbudára, ahol első törvénykönyvét kiadta. Az óbudai országgyűlésen kihirdetett rendelkezések szövegezéséből jól látszik a király, az egyház és a köznemesség azon szándéka, hogy a főurakat megfékezzék: többek között megtiltották a királynak az örökös ispánságok és egész megyék birtokként való adományozását, illetve elrendelték a IV. László kaotikus uralma alatti birtokadományok és jogtalanul szedett belső vámok felülvizsgálatát. A törvények elrendelték azt is, hogy a király a szűkebb tanácsadói körét – az úgynevezett országtanácsot – csak a nemesség által jóváhagyott személyekből állíthassa össze.
A középkori szemszögből rendkívül előremutató, az Itáliában ekkor már ismert rendi állami berendezkedés számos vonását magában hordozó törvénykönyv azonban hamvába holt tervnek bizonyult: III. András már szinte azonnal annak rendelkezéseivel ellentétesen volt kénytelen cselekedni a „kiskirályok” folyamatos nyomására – az örökös ispánságok és teljes megyék adományozása folytatódott, az országtanács pedig továbbra is ugyanazokból a főurakból állt, akikből IV. László idején, és akiknek e helyzet a leginkább megfelelt.
1291 februárjában András újból kihirdette Gyulafehérváron az óbudai végzéseket, továbbá a rendek a politikába történő további bevonása érdekében a nemességgel azonos szintre emelte a „nemesi módra viselkedő” erdélyi szász előkelőket, azaz a gerébeket. III. András uralmáról általában elmondható a kevés fennmaradt oklevél alapján, hogy felismerte a kereskedelem és a városok jelentőségét, és itáliai mintára igyekezett alakítani kiváltságaikat.
Habár belpolitikai helyzete úgy-ahogy stabilnak tűnhetett, III. András megkoronázásával a IV. László halála után a magyar trónt megszerezni kívánó külföldi hatalmasságok nem tettek le szándékaikról. IV. Miklós pápa – arra hivatkozva, hogy Szent István a korona elfogadásával elismerte magát a pápa hűbéreseként – a magyar trón betöltésének jogát a Szentszéknek követelte, ezen pedig felbuzdultak mind a leányágon Árpád-rokon nápolyi Anjouk, mind a Magyarországot a tatárjárás és IV. Béla segélykérése óta saját hűbérbirtokuknak tekintő Habsburgok.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
