Élet és halál kérdése lehetett egy csata előtti jóslat a rómaiak számára
2021. március 11. 18:45 Hegyi W. György
Kötelező hősiesség
A consul által elmondott imának van egy figyelemre méltó, a rómaiak vallásosságára rendkívül jellemző részlete, „trükkje”: a hadvezér nemcsak önmagát, hanem az ellenfél csapatait is felajánlja az alvilági isteneknek. A római istenek pedig végtelenül korrektek, a megfelelő szavakkal, a megfelelő szertartás során megkötött egyesség rájuk eső részét bizonyosan megtartják. Decius mágikusan hozzákapcsolta magát az ellenfél légióihoz, tehát ha az ő halálát elfogadták az istenek, akkor az ellenfél esetében sem habozhatnak. Egy későbbi magyar hasonlattal élve: Decius Mus Dugovics Tituszként magával rántotta a latinok seregét az alvilágba.
Ennek a hagyományozott történetnek a jobb megértéséhez érdemes pillantást vetni a magát feláldozó consul személyére, illetve a belpolitikai kontextusra is. Decius Mus plebejus származású volt, és az, hogy consulként, az állam egyik vezetőjeként irányíthatta a római csapatokat friss, pusztán néhány éves fejlemény eredménye volt a római politikában.
Az átformálódó politikai elitbe, a patríciusok közé újonnan felkerülő családok tagjain bizonyosan nagy volt a nyomás, hogy bizonyítsák alkalmasságukat az állam vezetésére, hogy megfeleljenek, sőt túlteljesítsék azokat az elvárásokat és íratlan szabályokat, amelyek kötelezték ennek az archaikus társadalomnak az elitjét.
Talán az is motiválhatta a hatalmas áldozatot hozó plebejus politikust, hogy a csatában a másik szárnyat, T. Manlius Torquatus, egy régi patrícius nemzetség tagja irányította, aki ekkor már harmadszor volt consul, és számtalan győzelmet tudhatott maga mögött. A legtekintélyesebb és leggazdagabb plebejusok beengedése az állam irányításába egy hosszú és még ekkor (i. e. 340-ben) sem lezárult küzdelem volt.
Jellemző, hogy a hagyomány (de könnyen lehet, hogy ebben hihetünk a római krónikásoknak) ennek a magát feláldozó consulnak a fiát teszi meg az i. e. 300-as lex Ogulnia vezérszónokának. Ezzel a sikeresen keresztülvert törvénnyel érték el a plebejusok, hogy a két legfontosabb papi testületbe, a pontifexek és a madárjósok közé is bekerüljenek.
Decius Mus hasonló nevű fia a következőképpen érvel a senatusi vitán: ha az apja áldozatát, bár plebejus volt elfogadták az istenek, miért ne fogadnák el papjaikként is a plebejusokat. Az ifjabb Decius a politikai vitákban amúgy nemcsak apja hőstettére hivatkozott, hanem követendő példának is tekintette. I. e. 295-ben a sentinumi csatában ugyanezzel a rítussal adta életét Rómáért és a győzelemért.
Az apa és a fiú példáját (exemplumát) állítólag a nevüket öröklő unoka is követte. Ő i. e. 279-ben Ausculumnál áldozta fel magát. Családi tradíciónak vélhetnénk ezt a „szokást”, és ez részben igaz is, ugyanis elődeiknek példája, a családban és a nemzetségben hagyományozódó magatartásformák kijelölték az utódok útját is. Ráadásul ezt a rituálét ennek a három politikusnak a történetéből ismerjük elsősorban, a római hagyomány szorosan ehhez a családhoz köti.
Ugyanakkor áldozatuk nagysága és „rómaisága” túlmutat a családon, és a hősiesség minden rómait kötelező exempluma lett. Továbbá a rituálénak annyi részlete maradt fenn, és volt még ismert az i. e. I. században is, amennyit egyetlen család hagyománya nem magyarázhatna meg. Kidolgozott forgatókönyve volt például a római vallásnak arra is, ha a magát felajánló vezér mégsem hal meg, de a csatát a rómaiak megnyerik.
A három csata mindegyike sorsdöntő volt Róma számára, Itália megszerzése és megtartása még a vesztes, de az ellenfelet, Pyrrhost végzetesen meggyengítő ausculumi csata nélkül sem képzelhető el. Természetesen egy vesztes csata soha nem lehetett az istenek hibája, a vereség oka mindig emberi mulasztás: elhanyagolt vagy helytelenül bemutatott áldozat, figyelembe nem vett előjel, elrontott ima.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
