Egész Európa a százéves háborúban harcoló angolokat akarta zsoldosként felfogadni

2020. június 3. 09:29 Múlt-kor

Fontos leszögezni: a konfliktus nem pusztán a franciák és az angolok között zajlott, hiszen a kialakuló szövevényes szövetségi hálózatok révén minden fontosabb nyugat-európai hatalom részt vett benne. A gigászi küzdelmet így nyugodtan nevezhetjük a korszak „nagy háborújának” is, amely akkor is zajlott, amikor a két fő ellenfél, az angolok és a franciák között hivatalosan tűzszünet állt fenn.

Az agressziót nézve, legyen az katonai vagy diplomáciai, az angolok messze túlszárnyalták a konfliktusban résztvevőket. III. Eduárd angol király (1327-1377) igen ambiciózus módon látott hozzá, hogy szövetségeseket szerezzen a kontinensen a Franciaországot uraló Valois-család ellen. Miközben az uralkodó diplomáciai erőfeszítései gyümölcsözőnek bizonyultak Németalföldön, amelynek textilipara nagyobbrészt az angol gyapjúra támaszkodott, legfontosabb célját, a Német-római Birodalommal való szövetségkötést nem sikerült elérnie. A háborúban való részvételre tett német vállalások ugyanis megmaradtak az ígéretek szintjén annak ellenére, hogy Eduárd rengeteg pénzzel próbálta tettekre ösztökélni őket.

Bretagne-ban azonban sokkal szerencsésebb volt. A breton hercegi címre áhítozó Montfort-család ugyanis hűséget esküdött Eduárdnak, amiért viszonzásképp aktív katonai segítséget várt az angol uralkodótól a párizsi támogatókkal rendelkező Blois-k ellen. Ez a hűségeskü remek lehetőséget nyújtott Eduárdnak, hogy egy független szövetséges támogatásának címszója alatt a franciákra szabadítsa újszerű, tekintélyes számú, fizetett önkéntesekből álló hadseregét. Eduárdnak a bretagne-i akció azért is volt fontos, mert befolyását kiterjeszthette a Francia Királyság központjához közeli területekre.

Az angol katonák jelenléte az 1340-es évektől vált érzékelhetővé a kontinentális Európa nyugati területein: nem csupán a hagyományos szúró- és vágófegyverekkel felszerelt alakulatok, hanem az angol íjászok is megjelentek. II. Eduárd és fia, a „Fekete Herceg” győzedelmes hadjárata után megkötött, az angoloknak kedvező, 1360-as brétigny-i békét követően a keresztény világ a szigetországiak lába előtt hevert, csodálván a ködös Albion katonáinak felkészültségét és bátorságát.

Az angol harcosok egyfajta „katonai rocksztárokká” váltak. Minden uralkodó a seregében szerette volna látni őket, vagy olyan haderőt akart, mint amilyen az angoloké. A brétigny-i békét követően azonban ezek a nagytudású, komoly szakértelemmel rendelkező harcosok egy csapásra munka nélkül maradtak. Sokaknak a fegyverforgatás jelentette a napi betevőt, így rengeteg katona zsoldosnak állt. Hírnevüknek köszönhetően válogathattak az ajánlatok közül, és gyakorta a legtöbbet kínáló uralkodó vagy főúr szolgálatába álltak.

Sok veterán szabadcsapatokat alkotott. Ezek az alakulatok az ellátmányukat rendszerint azon területek lakosságától szerezték be, ahol éppen bevetették őket. E rekvirálás pedig érthetően szálka lett a franciák szemében. A probléma idővel olyan súlyossá vált, hogy a szabadcsapatokat a pápa kiátkozással fenyegette meg, amennyiben nem fejezik be „istentelen” működésüket. Szentszék ide vagy oda, a kérésnek nem sok foganatja volt.

Zsoldosok természetesen korábban is léteztek a középkori Európában, de az angol szabadcsapatoknak sikerült egy új szintre emelniük a fosztogatást, amely mindig is a pénzért harcoló egységek egyik megélhetési módja volt. Az angol zsoldosok azonban ügyeltek arra, hogy egymás, illetve az Angol Királyság ellen lehetőleg ne küzdjenek; lojalitásuk szülőföldjük felé, valamint a bajtársi szellemük legendás volt. Amikor a Fekete Herceg I. Kegyetlen Péter kasztíliai és leóni király oldalán belekeveredett a spanyol örökségért vívott küzdelmekbe, az összes angol szabadcsapat, amely addig a franciák által támogatott Trastámara Henrik gróf zászlaja alatt harcolt, rögvest elhagyta megbízóját, hogy a Fekete Herceg oldalán küzdjön.

Az angolok 14-15. századi dicsőséglistája igen hosszú. A szigetországi tanácsadók, valamint a zsoldosok működési területe szinte lefedte egész Európát, sőt túl is lépett rajta. Az angol fegyverek diadalmaskodtak Portugáliában, az Ibériai-félszigeten, a poroszok földjén, a Magyar Királyságban, Rodosz szigetén és Alexandriában is. Albion derék zsoldosai azonban a középkori Itáliában voltak a legkelendőbbek, ott, ahol a kis területű, egymással rivalizáló városállamok a hadrafogható lakosság hiányában számos alkalommal zsoldosok után néztek. A velencei források arról tanúskodnak, hogy abban a korszakban a lagúnák városa szigorúan csak a Brit-szigetekről származó íjászokat foglalkoztatott.

Az első angol csapatok az 1360-as években érkeztek Itáliába. Az egyik leghíresebb közülük a Sir John Hawkwood által vezetett White Company-nak (Fehér Csapatnak) hívott egység volt. Hawkwood egy essex-i kisbirtokos család sarja volt és tinédzserként került a Fekete Herceg seregébe. Feltehetőleg harcolt az 1356-os poitiers-i csatában, amelyet az angolok nyertek meg megszilárdítva a Francia Királyságban szerzett birtokaikat.

Hawkwood a brétigny-i béke után nem tért haza Angliába, hanem szabadcsapata élén Itália felé vette az útját. Mint zsoldoskapitány (condottiere) hamar hírnevet szerzett magának és hosszú karrierje során gyakorlatilag minden jelentősebb városállam zászlaja alatt szolgált, beleértve a Pápai Államot is. Remekül alkalmazta az angol harci taktikákat és fegyvereket, többek közt a híres hosszúíjat. A Hawkwood, aki a legkeresettebb katonai hadvezérek közé nőtte ki magát, végül több mint nyolcvanévesen hunyta le szemét Itáliában. Legutolsó munkáltatójától, Firenze városától állami temetést kapott. A firenzei dómban helyezték örök nyugalomra, ahol Paulo Uccello által készített emlékműve mind a mai napig megtalálható.

Bár az angolok által elindított és véghez vitt katonai forradalom unikális karakterét más európai országokban nem tudták lemásolni, az angol katona hírneve és kelendősége a 15. század végével befejődött. Ehhez nagymértékben hozzájárult az angolok veresége a százéves háborúban, de a koraújkori Európa hadviselésének fokozatos fejlődése is. A késő középkori Európa szinte miden szegletét bejáró angol katonák jelentősége ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen, hiszen a kontinensen megjelenő katonai modernizáció alapja – még az ősellenség franciáknál is – az angol harctéri módszerekben gyökeredzett.