Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XVI.
2023. január 27. 07:26 Múlt-kor
III.
Lehangoltan léptem ki tőlük.
Kimentem a vonalakba, hol jelentették, hogy a házakban vannak már a katonák.
Beesteledett.
Mély csend borult a falura, csak néha hallatszott távolról egy-egy lövés. A hóárkokban a szakaszok figyelői vigyáztak, topogtak, járkáltak. Dőlt a köd a dombokról, s ahogy a hóárkot elérte, abban folyt tovább. Tűrhetetlenné vált a hideg! Kővé fagyott az árkok hófala, meg a hómorzsalék. Fáztak, szenvedtek az őrök!
Amikor fedél alá kerültek a dermedt őr-katonák, társaik dörzsölték arcukat, kezüket, fülüket, hogy a vérkeringés helyre álljon az átfagyott bőrben.
Bementem a házba, melyben a Lőrincz szakasz éjjelezett. A hadapród a kemence mellett melengette magát. Alacsony széken ült, úgy bámulta a tüzet, mint egy piromániás.
Mellé álltam, én is néztem a tüzet, meg a szalmán alvó katonákat. Sokáig nem vett észre a kadét, azt hihette, hogy egy katonája áll mellette. Később valamiért felállt, akkor nézett rám. Mentegetőzött.
–Ugyan, hagyd, Győző!
Ülőalkalmatosságot rakatott a kemence elé, élveztük ültünkben a tűzből áradó meleget.
Egy idő múlva Kórai jött be, szidta a hideget, és az időjárást. Nem ült székre, hanem közvetlenül a kemence szája elé guggolt. tenyerét a tűz felé fordította, úgy melegedett, mint a makk ászon az öregember. Időnként összedörzsölgette a két tenyerét.
–Halljátok, – mondta, –ha most engem beledobnátok ebbe a tűzbe, nem égnék el, úgy át vagyok fagyva.
Feltűnt, hogy a hidegen kívül mást nem szidott, és nem is ömlött belőle a szó, mint máskor.
Várom a két zászlóst, akik még távol vannak. Kubinyinak a konyha körül van szolgálata, Kövér Endrének is teendője lehet még.
Nem beszélgettünk, néztük a tűz pattogását, néztük az ugráló szikrákat, melyek közül egy-egy a lábunk elé pattant. Kórai kérdezett félénken, akadozva:
–Ugye, nincs pálinkátok?
Lőrincz, a kadét meg sem mozdult, csak a fogai közt sziszegte:
–Nincs!
–Minden elfogy már, – monda a kis zászlós, –csak a hideg sokasodik.
Felállt, járkálni kezdett. Rá-ránéztem, de most közömbös volt nekem, hogy mit mond, vagy mit csinál. Lelkemet komor hangulat ülte meg. Picit el-elaludtam, s ilyenkor ellenséges katonák rohantak meg. Aztán eltűntek. Majd újra jöttek.
A zászlós járkál, én tovább nézem a lángokat. Záródnak ismét a szemhéjak, szűkül a rés, a szempillák erősen szűrik a fényt.
A lángokból ismét katonák lépnek elő! De ők fáradtak, fagyosak, éhesek, lépteik lassúak. Vasiljevből jön a század. A főhadnagy kiabálja, hogy hagyjuk el a harcteret, sorakozzunk utána, és menjünk vele, haza vezet minden magyart. Megismerem, Kecskeméthy ő, a jó barát!
De az ezredes eléje ugrik, erős kiáltásokkal leállítja a menetet, a kertek végére parancsolja őket, hol a bokrokból kiugráló puskásokkal lelöveti a főhadnagyot.
Folyik a vér, patakzik a havon. Lángolni kezd a vérpatak. Nyílnak szemhéjaim, a főhadnagy vérének lángjai a kemencében kígyóznak, csapdosnak, lobognak!
Felállok, járkálni kezdek. Kórai elé állok, rákiáltok:
–Te, Alex, nem tudsz soha megnyugodni?
–Nem, az istenit! Ki fizeti meg az anyák, a feleségek, a gyerekek fájdalmait?
Kiabált. A szemei villogtak, szinte féltem tőle. Tovább mondta:
–A főhadnagyot, aki ma elhagyta állásait, lehet, hogy főbelöveti az ezredes, értitek?
–Már főbe is lövette – mondtam.
–Micsoda? Azt a szerelmes Krisztusát az édesanyjának, meg merte tenni?
–Nem, nem, most itt álmomban történt, és hagyjál, te Alex, hagyjál már nyugtot magadnak, és nekünk is!
Nyikorgott a durva deszkaajtó, Kubinyi és Kövér Bandi léptek be. Szalutáltak, és szervusztokat mondtak. Felálltam, hátamat a kemence szegletéhez nyomtam, úgy néztem a tiszteket.
–Fokozódott a hideg? – kérdeztem tőlük, mert nem volt más gondolatom.
–Legalább 35 fok van már, – mondta Kubinyi.
Míg elhelyezkedtek, és rágyújtottak, Kövér zászlós legénye behozott egy nagy fazék krumplit. A zászlós a krumplira mutatott, s úgy mondta:
–Megsütjük!
A legény nyomban beöntötte a kemencébe, a piszkafával egy csomóba terelte az elgurult gumókat, s betakarta izzó parázzsal. Hosszan néztük a meleget adó vályogtest izzó gyomrát, hol már kezdtek szuszogni a forrósodó gumók.
Fene tudja, mi fogta le a nyelvünket, de egyetlen szót se ejtett ki senki, míg a krumpli meg nem sült. De a gondolatok kínozták az agyakat, hogy vajon mit önt elénk galád tenyeréből a sors, a következő órákban?
Közben a legény kikapart egy gumót a tűzből. A héja fekete volt, úgy nézett ki, mintha szénné égett volna!
Amint a kezébe vette, a forrósága miatt táncoltatta egy ideig az egyik tenyerén, majd átdobta a másikba. Abból vissza úgy, ahogy a cirkuszokban csinálják az ilyet. Addig játszadozott vele, míg annyira hűlt, hogy az egyik markában összeszoríthatta. Háromfelé repedt a szenes héj, melyeken keresztül a forró gőz az orrunkig csapott. Fújta a legény, aztán szétnyitotta. Forgatta az ujjain, mert a forró pára égette a bőrt. De aztán a hideg erőt vett a krumpli forróságán, és beleharapott a fiú. Mikor másodszor is harapott a forró fehérségből, ránk nézett, és azt mondta:
–Jó, megsült!
Néztük, míg ette az ízes csemegét, és a nyál összefutott a szánkban. A legény a kemence szája elé tette a fazekat, és miután letolta a parazsat a krumplicsomóról, az egészet belekaparta a fazékba! Kitette a szoba közepére, és annyit mondott:
–Tessenek parancsolni!
Kövér Bandi nézett, s látva, hogy fújom a füstöt, a többieket unszolta:
–Tessék, tessék!
Egyelőre nem mozdult senki, így ő vett ki egy jókora gumót, melyet szintén táncoltatott, ejtette egyik tenyeréből a másikba, ahogy azt a legényétől látta. Aztán fújni, hámozni kezdte.
Míg ette, ránk nézett, és a fazékra mutatott, s egyetlen szóval kínált:
–No!
Szótlan ültéből a hadapród állott fel, kivett 3 darabot, egyet nekem, egyet Kórainak, egyet Kubinyinak nyújtott. Ezután magának emelte ki talán a legnagyobb burgonyát, mert alig fért a tenyerébe. Mondta is:
–No, ez jól megnőtt!
Nem cirkuszolt vele, rögtön törte, fújta, ette! Közben megelégedéssel mondta:
–Rég nem ettem ilyen jót!
A harmadikat fogyasztottam, amikor őrváltáshoz készülődött Makai tizedes.
–Jöjjön csak ide! – szóltam rá.
–Parancs, hadnagy úr!
–Nézze ezt a krumplit! Kettő ugyan már nem, de egy jut magának is, és mindegyik őrnek! Menjen végig a vonalakon!
A tizedes teleszedte köpenyének zsebeit, és elmenőben megjegyezte:
–Ej, de jól melegíti a két csípőmet!
–Éjfél előtt fél 11 volt, amikor Kórai és Kövér zászlósok szakaszaik körletébe tértek. Én is készülődtem, hogy Kubinyival visszamegyek a törzshöz.
De ültömben szunyókálni kezdtem, az ébrenlét, meg a röpke álom kergetőztek szempilláimon. Ez a játék majd’ egy óra hosszan tartott.
Éjfél előtt fél órával kinyílt nyikorogva az ajtó, özönlött a helyiségbe a durva köd. A rideg szürkeségben Kórai alakját véltem felfedezni.
Ő volt!
Mikor az ajtót betette, megállt, a fazekat a csizmájával megrúgta, és azt kérdezte:
–Van még krumpli?
Erdélyi Béla hadnagy egy ekkortájt írt verse:
Látomás a háborúban
odahaza óh odahaza
Házunk áldással van fedve
irgalmasság az ajtaja,
Isten keze nyitogatja,
Benn kék ég a mennyezete,
imádság a gerendája,
szentek állnak ablakába.
Angyalok homokozója
az udvarunk végtől-végig
áradó fény a kerítés,
fénylik előttünk a tér is!
Integetnek már messziről
kertünk busa fejű fái,
igaz törzzsel, tiszta ággal
holnapunk gazdagítói.
Kapunk, utcai kisajtónk
meleg szeretetünk frontja,
kert végén a tarka rétet
ezer bogár, dongó dongja.
Seprő, szerszámok, a szekér
az apámnak erős gondja,
anyám kendői lobogók,
tisztességük az ő dolga.
A hosszu füzes előttünk
szárnyasok harmonikája
millió madár koncertjét
az Ur dirigálja!
A reám hulló kegyelem,
az érte járó köszönés,
csodálatos szép látomás:
fényre tekintő ébredés!
Ölembe veszem játékos multam,
ölembe veszem áldott képeit,
látom, előttem jár az Isten,–
számlálom szentséges lépteit.
1943. január
A Noviy Oszkol-i csaták
Támogasd a 
szerkesztőségét!
