Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XVI.
2023. január 27. 07:26 Múlt-kor
II.
A szenvedő községben – Nehéz, véres harcok
Miután ezredem 1943. január 28-án hajnali 3 órakor kelt parancsát, miszerint az Oszkol völgyében fekvő Podvissloje községet foglaljam el, de. 9 órakor már jelentettem, hogy a falut megszálltam, védelemre berendezkedtem, és a Kiszeljevkára vezető utat lezártam. Úgy éreztem, hogy pillanatnyira minden rendben van.
Kilenc óra tíz perc az idő.
A veliko mihajlovkai front minden szakaszán döngenek az ágyúk, csörögnek a tankok lánctalpai, szólnak szünet nélkül a kézi és az autamata fegyverek! Támadnak, támadnak az oroszok! Hatodik napja már, hogy az itteni arcvonalunk szilárdan áll, eddig minden támadást visszavertünk, megállítottuk a gőzhengert. Az ellenségnek ebben a faluban csupáncsak egyetlen biztosító szakasza volt, fél óra alatt felszámoltuk. Az oroszok fele elesett, fele elfutott Kiszeljevka irányába, hol jelenben nagy csata dúl. A csatazajból kihallatszanak a nagykaliberű orosz aknavetők gránátjainak dörejei, a géppuskák szünet nélküli sorozatai.
Az alvilág borzongást kiváltó zenéje ez!
–Végig lehet ezt élni? kérdezte Kubinyi zászlós.
–Valakik mindig végigélik! Nézd, itt 18 holttest fekszik körülöttünk! Nem volt semmi reménye az itteni orosz egységnek, hogy századunk roppant tüzét túlélik. Mégis néhányan elmenekültek. Megmaradtak!
A falu északi végére mentünk. Az utat jól zárta le Kerekes szakaszvezető, a biztosító őrs parancsnoka. Minden embernek fedett kilövő állása van. Az úttól jobbra és balra helyezkedett el a Kórai zászlós szakasza, északkelet felé pedig a hadapród és Kövér Bandi zászlós foglalt terv szerint tüzelőállást.
–Vajon, – kérdeztem Kubinyit, –az ellenséges csapatok felénk délre csapnak le? Vagy a tőlünk nyugatra fekvő Trosztyenezt fogják támadni? Mit gondolsz?
Egykedvűen, elgondolkodva mondta:
–Jó lenne tudni!
Elhallgatott. De mi mást is tudott volna mondani?
–Maradj itt, én visszamegyek a falu közepén lévő egységhez.
A tartalék szállásának helyiségeibe sok szalmát hordtak a katonák, a legényem is leterített egy helyet a sarokban, ahol lepihenhetek. A nagy kemencében égett a tűz, két katona fűtötte szalmával, hogy az éjjelt melegen töltsék, hisz' több mint egy hete hógödrökben töltötték nappalukat, éjjelüket. Ha nem támadnak az oroszok, az első vonalbeli katonák is a házakba húzódnak be.
A konyha már működött, az egyik nagyobb házban helyezték el a berendezéseket.
A kisebbik helyiségben idős orosz házaspár lakott. Hófehérek voltak, felül 80-on.
Tisztelettel néztük őket, kezet fogtunk velük. Cigarettával kínáltam meg az öreget, kit Vologyának hívtak. Bajsza nikotinos volt, nem tudott a mi vékony cigarettánkkal bánni. De köszönte, és míg szívta, ránk-ránk nézett, vizsgálgatott, hogy vajon milyen emberek vagyunk?
Tolmácsom Miska, az ungvári tanító segített beszélni velük. Három fiuk katona, vejük is a fronton van, lányukat a németek vitték el munkára. Magukra maradtak. Az erősek, akik a faluban éltek, a közeli városba húzódtak. Kevés házban maradt valaki.
A szoba szegényes. A falon két ikon [szent kép] között a családi képek: három katonafiuk, s lányuk mosolyognak ránk.
A szemben lévő falon a háború hirdetményei, s egy nagy Hitler kép.
–Kik rakták fel ezeket? – kérdeztem
–A milícia! – válaszolt a néni. [oroszokból toborzott karhatalmi szervezet]
–Itt tartózkodtak?
–Itt, itt!
–Le kell szedni! – mondtam az öregeknek.
–De a milícia! – siránkozott a néni.
–Azok már ide sose jönnek vissza! De jönnek az oroszok, és ezekért haragudnának!
Ijedtségükben hozzákezdtek megtisztítani a falat öreges ügyetlenségükkel.
–No, szaggassátok le ezeket a papírokat, – szóltam a tolmácsnak, –és égessétek el, nyoma se maradjon ennek a sok szemétnek!
A szakácsokat utasítottam, hogy míg itt leszünk, lássák el élelemmel a két öreget.
Visszamentem a két hírvivővel az utat lezáró harci őrshöz. Északról alig hallatszott már harci dörej, az oroszok legázolták az ottani csapatainkat.
Távcsövemmel vizsgálgattam az előttünk lévő, belátható tereprészeket. Meglepett, hogy balról, Vasiljev Dolból, a lapályon keresztül katonai alakulat vonul felénk. Már lövethetném, de nem vagyok biztosan meggyőződve, hogy valóban oroszok-e?
Micsoda felelősség! Időben, a legjobb pillanatban kell parancsot adnom a tüzelésre! Feladatom, hogy két-három századnyi erő támadását vissza kell verni!
A tisztek körülöttem vannak.
–No, magyar ruhába öltözött oroszok? – kérdeztem tőlük.
Persze én sem tudtam, ők sem tudtak pontos választ adni. Fél óra múltán megbizonyosodtunk: egy magyar század vonul felénk! Ennek ellenére a tartalékot is riadóztatta Kubinyi, a helyettesem.
Már átgázoltak a Cholokon [patak], befordultak a faluba. Felénk tartanak. Kis izgalom!
Elöl egy főhadnagy, ki 20 méternyire leállítja tőlünk a századot. Még hozzánk sem ért, már beszélni kezdett:
–Bajtársak! A túlerő kivetett bennünket Vasiljev Dolból! Nem kereshettük az utakat, a lápon egyenesen jöttünk ide.
–Jól van, bajtárs, tanúsítani fogjuk, ha szükséges, hogy hallottuk küzdelmetek harci lármáját!
–Köszönöm!
Hozzánk lépett és kezet fogott mindenkivel.
–És most hová? – kérdeztem.
–Az ezredes úrnál jelentkezem!
–Sok szerencsét nektek!
–Köszönjük! És ti? – kérdezte.
–Minket ehhez a faluhoz köt a végzetünk!
–A végzet minket is új harci terek felé indít!
–Isten óvjon, pajtás!
–Téged is! Titeket is! És köszönöm a megértést!
Nem furdalt lelkiismeret, hiszen onnan nem hallottunk harci zajt. Egyelőre egy századot mentett meg a pusztulástól a főhadnagy! Az arcvonaltól kilométerekre kidobva nem is védhette volna meg magát. De most már mi vagyunk legközelebb északon az ellenséghez!
Aztán a másik felejthetetlen kép:
A konyhához mentem, és beléptem Vologyáékhoz. Lócán ültek, hófehér fejük egymás felé hajlott. Szomorú szemük könnyezett. Az öreg szakállán végigperegtek a tiszta cseppek.
–Vi harasi! – mondta a mamka. [Jók vagytok!]
–Lesz itt háború? – kérdezte Vologya bácsi. –Sto bugyet sz námi? [Mi lesz velünk?]
Támogasd a 
szerkesztőségét!
