Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XIII.
2023. január 24. 07:18 Múlt-kor
II.
Novij Oszkolban, a félelmek városában nézték a szolgálatos katonák a kis „csodát”, egy ép, és teljes hadrendben vonuló századot!
Egy katona kérdezte:
–Hová vonultok?
A 3. szakaszból fagyos humorral kiáltotta ki valaki:
–Haza!
–Magyarországba?
–Igen! Az a hazánk!
A kérdések elhaltak.
Elhagytuk a várost, elhagytuk az Oszkolt, elértük a dombokat, melyek lezárták a folyó alacsony völgyét. Ezeknek a domboknak a tetején vezetett tovább az út.
A menetirányt, és a tempót szabályozó tiszt, Kövér Endre zászlós leállította a menetet. Hívatott.
Előttünk egy 100, 150 méter hosszú lejtőn vezetett enyhe, és meredekebb szakaszokkal az út fel a dombtetőkre. Már csak a hó világított, sötétség feküdt a tájra.
A fogatokat fél-fél szakasz állta körül, s kezdetét vette egy küzdelmes munka: a megterhelt szánoknak a tetőre való juttatása!
A meredekebb részeken siklottak a lovak, elestek, a hám lefordult róluk. Zavari minden lóhoz egy-egy katonát rendelt, megfogni a kantárt a zablánál, hogy az állatokat fékezzék az elesésnél, segítsenek talpraállásuknál.
Egy kemény órát vett igénybe, míg minden jármű a tetőre került. A katonák kifújták magukat, én is megnyugodtam. Elindultunk!
Egyenletes tempót reméltem. A talpak alatt ropogott az utat fedő hó- és jégréteg. Akik keményen dolgoztak, még nem érezték az éj komisz hidegét, s ha jó tempóban megyünk, talán átvészeljük a fagyás nélküli vonulást.
Szótlanul róttuk az utat, ment mindenki az előtte lévő után. Irányt adott a menetzaj, melyet ezer hangszerrel sem lehetne imitálni! Néha-néha megcsúsztak a szának, ilyenkor visítottak a szántalpak. Erősödött a hideg, sűrűsödött a köd!
A lélegzetünkből kicsapódó pára zúzmara alakjában ruházatunkra rakódott, melyek lassan fehérré váltak. A lovak nyakát, szügyét, sörényét is fehérre festette a hideg. Az éj kegyetlen fegyvereivel nem csak a testet, hanem a lelket is támadta, hogy elüsse belőle az akaratot. Éreztem, hogy a haladás lassúbbodott!
Feszülnek az inak, merevednek a bokák a fagyos bakancsokban. Gomolyog a tejfehér köd, egyes szakaszokon méternyire sem látunk. Szemünk állandóan meg van feszülve, úgy nézünk, figyelünk, hogy az előttünk menőbe bele ne ütközzünk. Félek, ha egy-két ló kidűlne, mi lenne a rakománnyal?
Nem érzékelem, hogy a lejtőtől hány kilométert tettünk már meg? Ötöt semmiképp! Talán négyet! Hol van még Veliko Mihajlovka? Csak ránk ne lőjenek!
A hajtók a szánok mellett gyalogolnak, nem bírják ülve a hideget! Még nem fáradok!
A tetőkön már egy órája megyünk, de miért nem jelez a biztosító őrs? Csakhamar hozzájuk értünk.
Nézem a rajparancsnokot. Pongyola magatartású, kezén nincs kesztyű! Gyanúm támadt, hogy a tizedes többet ivott a saját szeszadagjánál! Elborította agyamat a düh arra a gondolatra, hogy meglopta bajtársait!
–Meglopta a katonákat? Berúgott! – kiáltoztam.
–A tizedes úr mindig ivott, míg jöttünk! Itt megállított bennünket, és azt mondta: Nem megyünk tovább! – hadarta az egyik katona.
–Magát itt lőné agyon Lóskay ezredes úr! Én ezt nem teszem! De lefokozom, és kiköttetem ezért a bitangságért de úgy – fordultam Zavarihoz –, hogy szarja össze magát! A géppisztolyt azonnal vegye el tőle, őrmester! Rajparancsnok tovább nem lehet!
Folytatódott a menet! A katonákat lehangolta ez a szokatlan epizód, és a mind gyötrőbben maró hideg!
Nézem az órámat, 10 órát mutat! Kövér zászlós úr jelezte, hogy még 10 kilométernyi út állhat előttünk.
–Gyorsítani kell a menetet, s akkor két óra erre elég lesz!
Támogasd a 
szerkesztőségét!
