Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XIII.
2023. január 24. 07:18 Múlt-kor
III.
Egy idő után aggódni kezdtem. A katonák át vannak fagyva, a lépéseknél már a reflexek segítenek! Az erőt rohamosan fogyasztja a hideg! A köd tűhegyekkel szurkálja arcunkat, a század imbolyogva rója a fagyos utat, a megsemmisülés 35 fokos hidegében!
Hideg öklök turkálnak gyomrunkban, szemeink előtt lidércek futkosnak, s mintha lépteiket ütemesre vezényelné egy erős torok!
Megrázom magamat, egyetlen kortyot iszom. Bizonyosan ezt teszi mindenki. A víziók kezdenek eltűnni!
Negyedórát mehettünk még, amikor a biztosítók lövöldözni kezdtek. A menetet szabályozó zászlós leállította a századot. A szakaszok parancsra vártak. Előre futottam, és kérdőre vontam a katonákat, hogy miért lövöldöztek?
–Fegyveres csoport jött felénk!
–Tisztán látták?
–Nem egészen!
–Nem képzelődtek?
–Nem hadnagy úr, de inkább mi lőjünk mint más lőjön le bennünket!
–No, semmi baj! Inkább így, mint sehogy! Zavari! Tíz perc pihenő! A lovakat azonnal le kell takarni! Mondja a katonáknak, hogy még 6 kilométert kell megtennünk! A szesz adagját mindenki igya meg! Aztán jöjjön ide Páll hadapróddal, és a tisztekkel!
Senki sem nyúlt a szeszhez, előbb kitopogtuk magunkat, mozgattuk merevedett tagjainkat, dörzsölgettük fülünket, arcunkat.
Miután a tisztek, az őrmester, és Zavari megérkeztek, maradék rumjainkat megittuk. Előbb koccintottunk. Ez ugyan nem illett tragikus, és bárdolatlan helyzetünkhoz, de mutattuk, hogy ép emberek vagyunk. Az italtól kicsit erőre kaptunk. Rágyújtottunk!
–Pali, nincs talán baj? Nem beszélgetsz! – szóltam Kubinyihoz. –Légy erős, nem sokára odaérünk!
–Mit mondjak? Ma van a nevem napja!
Hallgatott mindenki, fel se tudtuk fogni, mit is mondott? Névnapra gondolni, amikor az értelmet öklözik a félelmek, rángatóznak az állak, vacognak, kattognak a fogak, reszket minden porcikánk, fenyeget a vég.
Ő szedte először rendbe magát. Szólt a legényének, s az köpenye zsebéből kihúzott egy üveget. Odaadta gazdájának.
A zászlós kicuppantotta a dugót, adjon Istent mondott, ivott egy fél kortyot, utána köpenye ujjával megtörölte az üveg száját, és nekem nyújtotta:
–Köszöntsétek rám – mondta –, ilyen névnapom, hogy azt az Oszkol melletti dombokon tartsam, nem lesz még egyszer!
–Tartson Isten – mondtam, és jót húztam az üvegből. Ezt tette sorban mindenki! Utoljára ő ivott, s a még félig lévő üveget átadta legényének, hogy az is igyon, s adja tovább a szakaszának.
Zavari közben leszedette a lovakról a takarókat, s jelentette Kövér zászlós úrnak, hogy a század indulásra kész.
Jót tett az embereknek a pihenő, a szóváltás, a vérkeringést segítő masszázs. Bízhattam abban, hogy semmi probléma nem lehet már.
Valóban, 24 óra után 20 perccel, a menetet vezénylő zászlós hírvivőjével jelentette:
–Veliko Mihajlovka alá érkeztünk!
Erdélyi Béla hadnagy egyik e napokban lejegyzett verse:
A fegyelem valamit eltakart
bus itt a katona, nem jut el
hozzánk Szatmár illata,
dus, szép tájaink helyet sivár
harcmező szédit, indulásunk
óta érezzük nagy baj fenyeget,
de ezt eltakarta előlünk a fegyelem
suttogó szavakhoz nem vagyunk szokva,
a vezényszó szentséges, erre lépünk
akkor is, ha ebben rejlik végünk;
árva lobogót láttam az utszélre
dobva és fegyvert, velük fázunk
és szenvedünk; ilyen bünökért
lesz kegyetlen vesztünk,
rettegve csikorgatjuk fogainkat:
agónizál a lobogó, a fegyver,
melyekre felesküdtünk
a lobogó rudját a hóba szurom,
látom éled, mozdul a trikolór,
mellé állitom a szégyenült puskát,
hull róla rögtön a szenny és vidul
miért kellett nekünk e vesztes háboru,
mért pusztitottuk el népünk szinejavát,
2. Magyar Hadsereg jaj, miért buktál el,
miért fekszik a havakon holtan
száz ezer katonád
1943. január 23.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
