Démoni kísértések – így éltek a korai kereszténység sivatagi remetéi
2018. június 15. 18:48 Múlt-kor
Méltó elődök
A pszichológiai fejtegetések önmagukban azonban nem adnak magyarázatot arra, hogy a remeteség miért éppen Egyiptomban és miért éppen a kérdéses időszakban született meg. Hans Conrad Zander svájci történész szerint az anyagi világtól való elvonulás nem új keletű, sőt, még csak nem is keresztény hagyomány volt. Már a görög filozófusok is fontosnak tartották, hogy szellemük „megedzésének” segítségével uralni tudják a testüket. Hasonlóan egyedi életvezetési elvek szerint éltek a fundamentalista zsidók is: „Nem fogyasztottak húst, az egyetlen élelmük a sózott kenyér volt, bár a ravaszabbak meg is fűszerezték”– jegyezte fel Alexandriai Philón a Kr. u. 1. században.
Az ókori görögöknél többek között a matematikus-filozófus Püthagorasz és a hordóban élő Diogenész, a zsidó kultúrában a Sínai-hegy egyik barlangjában élő Illés próféta, valamint a mézzel és sáskával táplálkozó Keresztelő Szent János is hasonló életvezetési elveket vallott. Kétezer évvel ezelőtt a görög nyelvű, hellenisztikus kultúrájú Alexandria lett a zsidó-keresztény kultúrkör központja, és bár a Ptolemaioszok és a Mózes-, valamint Jézus-követők közötti kapcsolat sokszor véres perpatvarba torkollott, a két kultúrának mégis volt egy közös pontja: a remeteség hagyománya. Ennek köszönhető, hogy az idők folyamán Egyiptomban alakult ki a keresztény szerzetesség.
A sivatagi szerzetesek a kulináris élvezetektől kezdve a szexualitásig mindenféle örömforrástól megfosztották magukat. Ami az étkezést illeti, a 394-ben Egyiptomba látogató szerzetes-történésztől, Aquilieai Rufinustól tudjuk, hogy a korabeli szerzetesek közül Illés (aki nem azonos az ószövetségi zsidó prófétával) mindössze egy kenyeret és három olívabogyót evett naponta, Or pedig egyenesen fénnyel táplálkozott. Hozzájuk képest a növényeket nagy kedvvel fogyasztó János szinte mértéktelenül falánk volt, és „úgy legelt a sivatagban, mint egy szarvas”.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
