Damnatio memoriae: cancel culture az ókorban
2026. május 1. 11:09
A modern „cancel culture” (eltörléskultúra) jelensége nem új keletű, hanem az ókori Egyiptom és a Római Birodalom szigorúan szabályozott állami protokolljaiban, a damnatio memoriae intézményében gyökerezik – derül ki egy, a Háárec című izraeli napilapban megjelent, a történelmi és kortárs emlékezetpolitikát összehasonlító elemzésből. Míg napjainkban a nemkívánatos személyek kirekesztése elsősorban az online térben és a közbeszédben zajlik, addig az ókorban ez fizikai megsemmisítést jelentett, ami rávilágít a hatalmi elit kollektív emlékezetet formáló törekvéseinek évezredes folytonosságára.
A cikk rámutat, hogy a történelem során a politikai szereplők eltávolítása a köztudatból mindig a társadalmi értékrendek vagy a hatalmi viszonyok radikális megváltozását jelezte. Napjainkban a cancel culture többnyire a virtuális térben, a közösségi médiában bontakozik ki, fizikai formájában pedig vitatott történelmi személyiségek köztéri szobrainak eltávolításában vagy intézmények átnevezésében ölt testet.
Ezzel szemben a damnatio memoriae (az emlékezet elátkozása) az ókori Rómában egy kalapáccsal és vésővel végrehajtott, hivatalos szenátusi határozatokon alapuló adminisztratív eljárás volt. A testület jogi úton semmisítette meg az elítélt császárok – mint Nero, Domitianus vagy Commodus – törvényeit, feliratait és vizuális ábrázolásait. A modern gyakorlathoz hasonló szoboreltávolítások helyett a rómaiak racionálisabb utat választottak: a moduláris szobrászati technikának köszönhetően a nemkívánatossá vált vezetők márványszobrainak arcát egyszerűen lecserélték vagy átfaragták az új uralkodó képmására.
Az eltörlés intézményesített gyökerei az ókori Egyiptomig nyúlnak vissza, ahol az eljárás jóval drasztikusabb következményekkel járt. Míg a modern eltörléskultúra „csupán” a társadalmi és közéleti pozíciók elvesztését, egyfajta "szociális halált" von maga után, az egyiptomi hitvilág szerint a nevek és képmások eltávolítása egyet jelentett az áldozat spirituális kivégzésével. A fáraók – mint a vallási reformátor Ehnaton vagy a női uralkodóként a hagyományokkal szakító Hatsepszut – szobrainak megcsonkítása (az orrok és kezek letörése) a hitük szerint a másvilági létet is ellehetetlenítette.
A történelmi vizsgálat legfőbb megállapítása ugyanakkor egy mindkét korszakra érvényes paradoxonra hívja fel a figyelmet: ahogy a modern internetes tér sem felejt, úgy az ókori damnatio memoriae is alulmaradt eredeti céljával szemben. Amikor Caracalla római császár 211-ben elrendelte meggyilkolt fivére, Geta képmásainak teljes birodalmi eltüntetését, a törlés maga vált emlékművé. A kivésett feliratok, a letörölt arcok és az üresen hagyott helyek – mint a Geta arcát hiányoló, híres Severus-tondó – látható vizuális sebhelyként maradtak fenn.
A kirekesztés ókori és modern formái egyaránt azt bizonyítják, hogy a fizikai vagy digitális radírozás ritkán eredményez valódi felejtést, legtöbbször csupán magát az eltörlés aktusát és a korszak cenzúrájának tényét rögzíti a kollektív emlékezetben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
