Csak 15 perc szex jutott a magyar bakáknak az I. világháborús bordélyokban
2020. április 26. 09:41 Balla Tibor
Kígyózó sorok
A tábori és tartalék bordélyok többé-kevésbé valószínűleg a fentebb ismertetett szabályzatnak megfelelően működtek. Használatuk díjai alkalmazkodtak a katonák alacsony zsoldjához, illetve a tisztek vékony pénztárcájához. A tiszteknek 8–10, a legénységnek 3–4 koronát kellett fizetniük egy-egy alkalommal.
A tábori bordélyok száma elmaradt a valós igényektől. Ezeket a frontokon a harcvonaltól relatíve csekély távolságra állítottak fel, főként elhagyott kastélyokban, a háború által megkímélt falusi házakban vagy újonnan emelt fabarakkokban, üresen álló vasúti vagonokban kaptak helyet. Sokszor csak rövid ideig léteztek, személyzetük nemegyszer csupán 2–3 főből állt, ők viszont meglehetősen túlterheltek voltak: egyetlen éjszaka alatt gyakran 30, 50 vagy 100 kuncsaftot is kiszolgáltak.
Ilyen körülmények között logikusnak mondható, hogy a szigorú előírások (a fertőtlenítőszerek és tisztálkodási eszközök használatának megkövetelése, alapos orvosi vizsgálatokon való rendszeres részvétel) ellenére is közvetítették a fertőzéseket. Az intézményeket elsősorban az első vonalba induló vagy onnan a tartalékba visszavont csapatok katonái látogatták.
A hosszabb időre berendezett és sok esetben a civil lakosság által már korábban is használt tartalék nyilvánosházak a front mögötti hadtápterületen voltak. Nem voltak kitéve közvetlen háborús veszélynek, és átmeneti állomásnak számítottak minden csapatrész számára, amelyeket a frontra rendeltek, vagy onnan visszatértek. A tiszti és a legénységi, valamint a csak helyenként felállított altiszti bordélyok mindenhol szigorúan elkülönültek, a legénység számára fenntartottakat mindenütt az előttük kígyózó hosszú sorokról lehetett felismerni.
A hadsereg kötelékébe tartozó prostituáltak a nagyfokú igénybevétel és a nemi betegségek fenyegető veszélye miatt csak rövid ideig dolgozhattak kurtizánként. 18 év alattiak, gyenge testalkatúak, terhesek, szüzek és házasságban élők nem jelentkezhettek szolgálatra.
Sokan közülük korábban is az ősi mesterséget űzték, valamint egyre növekvő számban olyan nők is áruba bocsátották testüket, akiket a megszállt területeken uralkodó állandó nélkülözés hajtott a bordélyokba. A megterhelő szolgálattól számosan omlottak össze pszichésen, és kerestek az alkoholban menedéket.
A katonák egészségét különböző intézkedésekkel védték: a hadseregnél bevezették a legénység felvilágosító oktatását a nemi betegségek veszélyeiről, amelyet a csapattisztek kaptak feladatul. A katonák között számos, szakorvosok által írt és 9 nyelvre lefordított ingyenes brosúrát, tisztálkodási készletet, ingyenes óvszert osztottak szét. A katonaorvosok heti 2–3 alkalommal megvizsgálták a bakákat.
A hátországba szabadságra utazóknak egészségügyi vizsgálaton kellett részt venniük. Az új fertőzéseket rögtön jelenteni kellett a csapatorvosnak. Ha valaki a hátországból fertőzötten tért vissza a frontra, és nem tudta megmondani a nő nevét, akitől az infekciót kapta, megbüntették.
A közös Hadügyminisztérium és az alárendelt katonai hatóságok hathatós intézkedései eredményeként a nemi beteg katonák arányát a Monarchia hadseregében – amely a világégés kitörése előtt 5,6 % volt, majd 1915 folyamán 12,2 %-ra emelkedett – 1916-ra 6,4 százalékra szorították vissza, ezt az arányt a háború végéig sikerült megőrizni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
