Leharapott ujj, indiai fogság és megannyi kaland: Kittenberger Kálmán élete

2021. október 10. 16:20 MTI

1881. október 10-én született a felvidéki Léván, szegény sorsú iparoscsalád nyolcadik gyermeke volt. Már kiskorában rajongott a természetért, különösen a madárvilág vonzotta.

Elvégezte a helyi tanítóképzőt, ahol természetrajz tanára megtanította a madarak kitömésére, az ő ajánlására kapott később segédpreparátori állást a Nemzeti Múzeumban, miközben a tanárképző főiskolát látogatta.

Önképzéssel szerzett tudást a trópusok élővilágáról, megismerkedett kora jelentős szakembereivel, többek közt Herman Ottóval és Bíró Lajossal. Családjának nem volt pénze taníttatására, fizetéséből a megélhetésre sem futotta, ezért néha már az öngyilkosság gondolatát fontolgatta.

Helyzete 1902-ben fordult jobbra, amikor – főiskolai tanulmányait be sem fejezve – a Brassói-havasok szomszédságában fekvő Tatrangon vállalt tanítói állást.

Megszerette ezt a helyet, ahol a vadászatnak is hódolhatott, mégis csak néhány hónapot töltött itt, ugyanis valóra vált nagy álma: preparátorként részt vehetett Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos afrikai vadászútján.

Az utazás költségét neki kellett előteremtenie, ám ebben segítségére sietett a Nemzeti Múzeum, amelytől szabadságot és egyévi fizetést kapott; cserébe vállalta, hogy gyűjtést végez az intézmény állattára számára.

Az expedíció 1903 elején érkezett Kelet-Afrikába, Mombasa kikötőjébe, de Damaszkin hamarosan hazautazott, magára hagyva a maláriás lázrohamoktól szenvedő Kittenbergert, aki egy német orvos gondos kezelésének köszönhetően gyógyult fel.

Ezután vadállatok befogásából tartotta fenn magát a mai Kenya, Uganda és Tanzánia területén, a megállapodásnak megfelelően sokáig küldte a madarakkal, hüllőkkel és emlősökkel teli ládákat a múzeum számára.

Fizetségül egy fillért sem kapott, az itthoni reklamációra válaszul mérgében jobb keze középső ujját küldte haza, amelyet 1904-ben egy oroszlán harapott le vadászat közben. (A formalinban őrzött ujj ma is megvan.)

A megsebesített vadállat majdnem végzett vele, de három hónap alatt meggyógyult, és folytatta munkáját. A Kilimandzsáró vidékén azokat a területeket járta be, ahol másfél évtizeddel korábban Teleki Sámuel járt.

1906-ban hazajött néhány hónapra, de az év végén már a Vörös-tenger délkeleti csücskében, és az igen veszélyes, szinte még teljesen feltáratlan, könyveiben holdbéli tájként jellemzett Danakil-mélyföldön, Abesszíniában (ma: Etiópia) kutatott.

Katonai behívója miatt hazajött, de az egyéves szolgálat után ismét a fekete földrészre utazott. 1908-12 között bejárta a Viktória-tó környékét, innen a Székesfővárosi Állat- és Növénykert részére nagy élőállat-gyűjteménnyel tért haza.

A világháborút megelőző két esztendőben – negyedik afrikai útján – Ugandában és Belga Kongóban gyűjtött, valamint sok dokumentumértékű fényképfelvételt is készített. Saját beszámolója szerint ekkor már kiváló fegyverei és jól képzett bennszülött kísérői voltak.

Az első világháború kitörésekor Ugandában vadászott, ahol ellenséges ország polgáraként letartóztatták a britek; felszerelését és gyűjteményét elkobozták, őt Indiába internálták.

A hadifogságból 1919 végén szabadult, hazatérve Nagymaroson telepedett le, majd megnősült: Afrikában szerencsétlenül járt vadásztársa húgát vette feleségül. 1920-ban a Nimród Vadászújság felelős szerkesztője, 1929-ben kiadótulajdonosa lett.

1925-26-ban ismét Ugandában, az ottani őserdőkben gyűjtött és vadászott, végül 1928-29-ben, utolsó afrikai útján is Uganda nyugati vidékén tanulmányozta a nagyvadak és a madarak életét az ugyancsak szenvedélyes vadász, Horthy Jenő – a kormányzó öccse – társaságában. Akkor készített fekete-fehér mozgófilmjét a Nemzeti Filmarchívum őrzi.

Kittenberger Kálmán hat alkalommal összesen 16 évet töltött Afrikában, s több mint 60 ezer példányból álló anyaggal gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeum állattani gyűjteményeit. Gyűjtése mintegy 300 új állatfajt tartalmazott, közülük csaknem negyvenet róla neveztek el.

Afrikai éveiről fordulatokban bővelkedő, olvasmányos könyveiben emlékezett meg: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában (1927), A megváltozott Afrika (1930), Kelet-Afrika vadonjaiban (1955), A Kilimandzsárótól Nagymarosig (1956), Vadászkalandok Afrikában (1957), Utolsó afrikai vadászatom (1971).

Írásaiban a vadászati szakszempontok mellett különös figyelmet szentelt a természeti közeg, az afrikai népek életmódjának, szokásainak és társadalmának részletes ismertetésére is.

1930-ban sikertelenül pályázott a Székesfővárosi Állat- és Növénykert igazgatói állására. A második világháború után, 1946-48 között újra megjelenhetett a Nimród, aztán átmenetileg megszüntették. Állatkerti állásából elbocsátották, nyugdíjigényét elutasították, még vadászfegyvereitől is megfosztották.

1948 és 1953 között teljes „szilenciumot” kapott, utána is csak csonkítva, cenzúrázva jelenhettek meg könyvei. Még megérte a Nemzeti Múzeum 1956-os tűzvészét, amelyben az általa gyűjtött anyag zöme elpusztult, de megmaradt az igen értékes rovargyűjtemény.

1956 után rehabilitálták, több könyve is megjelenhetett, de fő hivatásának tartott munkájához, a Nimród szerkesztőségébe már nem tért vissza. Egészségi állapota fokozatosan romlott, halálát agyvérzés okozta 1958. január 4-én.

Kittenberger Kálmán az egyik legnagyobb Afrika-kutató volt; senki sem rendelkezett olyan átfogó ismeretekkel Afrika állatvilágáról, mint ő, és vadászként is a legnagyobbak közé tartozott. Nevét viseli a veszprémi állatkert, amely előtt mellszobra áll, akárcsak Nagymaroson. Életrajzát barátja, Fekete István írta meg 1962-ben.