Az 1970-es évek a „kis magyar Woodstocktól”, a szolidaritási rockfesztiváloktól, a csöves kultusztól és a diszkóláztól volt hangos. A könnyűzenei életet áthatotta a „Húzd meg, ereszd meg!” sokszor kiszámíthatatlan vagy éppen mindenre vonatkoztatható jelszava. Emiatt sokszor nem lehetett tudni, mikor engedélyeznek, és mikor tiltanak be egy zeneszámot. A rövid életű új gazdasági mechanizmus éveiben többé-kevésbé megengedőbb volt a hatalom az új nyugati zenei stílusokkal szemben, még ha az 1968-as prágai tavasz eltiprása ezt átmenetileg némiképp meg is akasztotta. 1973-tól viszont szigorodtak a körülmények, de az évtized utolsó harmadában a rezsim ismét nyitottabbnak bizonyult a populáris zene felé. 

A megdobált chilei zenekar

1971-ben az ország lakosságának fele harminc éven aluli volt, ezért hozták meg az ifjúsági törvényt, amely értelemszerűen a kontrollált szórakoztatásról is szólt, megfelelve az új gazdasági mechanizmus óvatos nyitási politikájának. Ennek egyik kirakata volt a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) által 1976 októberétől néhány éven át megszervezett szolidaritási rockfesztivál-sorozat, amelyhez a nagy népszerűségnek örvendő és az angolszász hard rock mintát (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Uriah Heep) magyarra átültető keményrock-zenekarokat – Piramis, P. Mobil – édesgették a fellépésekre. A közönség által csak „vietnámi koncerteknek” nevezett megmozdulásokon a fejlődő országok kommunista átalakítását propagálták, egyszersmind kihasználták, hogy ezek az együttesek nagyon népszerűek voltak a tinédzserek körében, akiket a hatalmi körökben előszeretettel neveztek szakadtaknak vagy csöveseknek. Így tízezres tömegek jöttek el az egyébként senkit nem érdeklő unalmas politikai rendezvényekre. Ez persze feszültségeket is szült, mert a rajongók nem akarták meghallgatni a latin-amerikai vagy ázsiai népi zenekarokat, hiszen a kedvenceiket várták, és még az is előfordult, hogy egy chilei zenekart megdobáltak a színpadon, hogy mihamarabb felléphessen a P. Mobil.

A fiatalok másik tömege az 1977-es Szombat esti láz című John Travolta-film, illetve az ABBA és a Boney M. hatására diszkólázban égett. Szűcs Judit hevesen énekelte, hogy „Gyere a diszkó klub elé!”, s még Nagy Feró is azzal állt elő 1977-ben a Tessék választani! című vetélkedőn, hogy „Gyere, kislány, gyere, a diszkóklubban szól már a zene!” (Ő aztán a sikertelenség hatására a következő évben átállt a keményrockosokhoz.) A legnagyobb sikert ebben a stílusban ekkoriban kétségkívül a Neoton Família aratta, amiben nem kis szerepet játszott a nagy hatalmú popcézár, Erdős Péter, aki történetesen az énekesnő, Csepregi Éva élettársa volt. A pártállam így egy szerelmi szálon keresztül is rajta tartotta óvó szemét a diszkón. Ezen túlmenően pedig az egyik fontos ellenőrző szerv, az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) 1978-tól kötelezővé tette a disc-jockey-knak, hogy vizsgát tegyenek náluk, amelyen az alapvető zenei stílusok és a világ slágerlistáinak ismeretén túl az ideológiai felkészültségükről is számot kellett adniuk, sőt megesett, hogy az Árpád-házi királyokról is kérdezték őket.

Kis magyar Woodstock

1973. június 10-én, nem egészen négy évvel az amerikai woodstocki fesztivál után összeért az akarat arra, hogy a magyar pop-rock zenész társadalom is összefogjon, és Tolcsvay Béla koordinálásával, valamint Szörényi Szabolcs műszaki vezetésével a magyar rocktörténetben először monstre, egész napos koncertet szervezzen. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. ősz számában olvasható.